A késő ősz Csehországban a várakozásokkal ellentétben az égadta világon semmiféle megnyugvást nem hozott. Az ember csak áll, és tehetetlenül bámul: mit is gondoljon, amikor kedvenc politikusai naponta változó álláspontját hallja a „Mi és Európa”, „Mi és a NATO”, „Mi és Visegrád”, „Mi és a Balkán” és más „sorskérdésekben”.

Hazamegyek október 3-án este – Moszkva mellett lakom –, s a feleségem azzal fogad, hogy egy részeg pasas mászkál lent az utcán, rakétapisztolyával a levegőbe lövöldözve, és azt üvölti: „Talpra hatalmas ország, indulj a végső harcra! A gaz fasiszták ellen, vesszen a német banda!” Ilyenkor persze sehol egy rendőr, jegyzi meg a feleségem felháborodva. Felhívjuk a gyerekeket a térről, bekapcsoljuk a tévét. Már tizenkettedik napja folyik az ingyencirkusz a parlament feloszlatása körül: ezek (Jelcin és a kormány) és azok (Haszbulatov és Ruckoj) között.

Sevardnadze politikai és katonai vezetése az elmúlt héten az orosz fegyverekkel újra legyőzött exelnök nyugat-grúziai szülővárosában, Zugdidiben ült össze.

„Jegyezzétek meg a mai dátumot. November 3. emlékezetes nap lesz” – mondta újságíróknak Simon Perez izraeli külügyminiszter. Egészen biztosan nem azért minősítette emlékezetesnek, mert november 3-án közölték az előző napi helyhatósági választások eredményét. A választásokon ugyanis pártja, a hatalmon lévő Munkapárt kudarcot vallott – annak ellenére, hogy tucatnyi várost elhódított az ellenzéki Likudtól. Jeruzsálemben és Tel-Avivban azonban a Likud győzött, és a két legfontosabb város elvesztését a közvélemény a Munkapárt általános vereségeként könyvelte el.

A (még mindig) közös csehszlovák labdarúgó-válogatott Kassán játssza legsikeresebb mérkőzéseit: a múlt heti Ciprus elleni meccsen például a közönség 90 percen át „CSR do toho!” („Hajrá Csehszlovákia!”) kiáltásokkal biztatta a csapatot, a lelátókon csehszlovák zászlók voltak többségben, egy óriási transzparens pedig – amelyet a hivatalos szlovák televíziónak sem sikerült eltüntetnie – ezt hirdette: „Cseh testvéreink, Kassán mindig itthon lesztek.”

Kassa státusa egyébként is egyedülálló: egyetlen más nagyobb várost sem tologattak ennyiszer ide-oda a határokon.

Három héttel ezelőtt Vojislav Seselj Szerb Radikális Pártjának bizalmatlansági indítványával kezdődött az a kormányválság, melyet Milosevic a parlament feloszlatásával hárított el. A bizalmatlansági szavazás kezdeményezését eleinte senki sem vette komolyan: Seselj és Milosevic már több mint egy éve hallgatólagos szövetségesek voltak. A tavalyi választások előtt Milosevic már tudta, hogy pártjának, a Szerb Szocialista Pártnak többé nem lehet szavazattöbbsége a parlamentben, ezért egyszerű taktikához folyamodott.

Az SLD elsőként nem természetes szövetségeseivel – a Munka Unióval (UP) és a PSL-lel –, hanem a Demokratikus Unióval (UD) kezdeményezett koalíciós tárgyalásokat. Nem véletlenül, hiszen Mazowieckiék bevonása a koalícióba gazdasági szempontból kiegyensúlyozhatta volna a PSL és az UP reformokat fenyegető törekvéseit. Kwasniewskiék – szándékuk komolyságát alátámasztandó – még a miniszterelnöki székről is hajlandónak mutatkoztak lemondani Suchocka javára.

Ez azonban még csak elméleti koalíció, mivel a miniszteri és államtitkári posztok elosztása még nem fejeződött be, s nem lehet tudni, továbbra is tagja marad-e a közös frakciónak egy-egy megbántott képviselő. Hivatalosan mindenesetre a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom és a Szlovák Nemzeti Párt együttesen 82 képviselővel rendelkezik a 150 tagú parlamentben.

A csendes támogató

A koalíciókötést csaknem egyéves pozícióharc előzte meg.

A közvélemény-kutatások őszi adatai szerint a megkérdezettek mintegy 60 százaléka „meg van elégedve” Balladur miniszterelnök működésével, 67 százalék megbízik benne, vagy „jó véleménye” van róla, 70 százalék pedig kifejezetten szeretné, hogy „fontos funkciót töltsön be” az elkövetkező években.

Clinton elnök az elmúlt hetekben több ízben arra kényszerült, hogy megalázó körülmények közepette lemondjon a meghirdetett amerikai külpolitikai célok megvalósításáról.

Kudarcok szomorújátéka

Szomáliában már nem akarja elfogni Aididot, nem akarja helyreállítani a polgári rendet, nem akarja bevezetni a demokráciát és a jogállamiságot.