„Ha egy életet megmentettél, mintha az egész világot mentetted volna meg.”
„Ha egy embert elpusztítasz, mintha az egész világot pusztítottad volna el.”
(Talmud)




A huszonegy hónapja ostromlott Szarajevóba a zágrábi UNPROFOR-laktanyán és kommunikációs központon, de leginkább egy műanyagba olvasztott kártya megszerzésén keresztül vezet az út. Ez jogosítja fel tulajdonosát arra, hogy saját felelősségére, meghatározott időn belül a volt Jugoszlávia területén folyó harcok színtereire be- és kiutazzon.

„Vrag je odnio salu”, azaz „ennek már a fele sem tréfa” – így kommentálta az elmúlt hétvége eseményeit egy ismert zágrábi publicista, miután a Biztonsági Tanács ultimátumot intézett a horvát kormányhoz: két héten belül vonja ki reguláris csapatait a szomszédos Boszniából, mert ellenkező esetben ugyanaz a sors vár rá, mint Szerbiára és Crna Gorára.

A hidegháború utáni Törökország jó ideig arra aspirált, hogy befolyását a Balkántól egészen Közép-Ázsiáig kiterjessze. Ám ez a szándék mostanában igencsak gyengülni látszik.

Azerbajdzsánban megbukott a leváltott Elcsibej elnök törökbarát rendszere, és az egykori kommunista pártvezér, Gejdar Alijev jutott hatalomra, ami már önmagában is váratlan és komoly eróziót okozott az ankarai szándékokban.

Miként az várható volt, a 82 billió zlotys deficitet (a GDP 4,2 százalékát) előirányzó és az adónövelések révén az állami újraelosztást erősítő 1994-es lengyel költségvetés tervezete nagyobb sikert aratott a nemzetközi pénzintézetek képviselőinek körében, mint a jelenlegi koalíciót alkotó Demokratikus Baloldali Szövetségen (SLD) és a Lengyel Néppárton (PSL), illetve a Ryszard Bugaj vezette Munka Unión (UP) belül.

Tel-Avivba érkezve alig 30 méterre parkoltam a lakásomtól. Az eső csak szemerkélt, az esernyőt a kocsiban is hagytam, de alig tettem pár lépést, megnyíltak az ég csatornái, és mire a házhoz értem, a trópusi eső bőrig áztatott. Tíz perccel később már megint sütött a nap.

Az arab–izraeli béketárgyalások hasonlatosak ehhez a közel-keleti tavaszelőhöz.

Esőfelhők. A hangulat olykor pesszimista. Az Oslóban megkötött és Washingtonban a múlt szeptemberben aláírt elvi megegyezés után sokan gyors előrehaladást és megállapodást reméltek.

A kapcsolatok normalizálását célzó múlt heti szerb–horvát egyezmény ellenére Boszniában minden maradt a régiben. Sőt, az egyezmény paradox módon még a szerb–horvát harcok kiújulását is eredményezheti.

Horvátország és Kis-Jugoszlávia egyezménye akár optimizmusra is adhat okot. Bár csak közvetetten és részlegesen, de politikailag kölcsönösen elismerve egymást, helyreállították a közlekedési és távközlési kapcsolatokat, megnyitották a Belgrád–Zágráb-autópályát, ami együttvéve akár a békefolyamat kiindulópontjává is válhat.

Meghökkentő dolog történt velem a minap, miközben a moszkvai Vízistadionban egy tömegjelenetet forgattam. Odajött hozzám három kaukázusi férfi – megtudván, hogy én vagyok a filmesek főnöke –, és felajánlották, hogy a testőreim lesznek. Az egyikük először az anyanyelvén szólított meg, nem pedig oroszul. Talán mert nem vagyok az a szőke, kék szemű orosz típus.

A rendszerváltás napjáig kazánfűtő volt. Hogyan lett külügyminiszter?

Nagyon egyszerűen. Egyik nap kitört a forradalom, a következő kedden folyószámlát nyitottam az addig illegálisan kiadott havilapnak, vasárnap pedig megkaptam a külügyminiszteri tárcát. Gyorsan ment. De komolyra fordítva a szót: először is, érdekelt a politika, leginkább a külpolitika, külpolitikai hírszerkesztő voltam a csehszlovák rádiónál a hatvanas években, aztán külföldi tudósító a Távol-Keleten. ’68 után egyike voltam azon keveseknek, akik külpolitikával foglalkoztak.

A cigánykérdés azóta van Lengyelországban, amióta csak cigányok vannak lengyel földön. A külsejükben, társadalmi viszonyaikban, életvitelükben élesen különböző jövevényekről nagyon hamar kialakultak a sztereotípiák, s a köztudatban mind a mai napig ez a cigánykép él. A hetvenes évek végén kiterjedt szociológiai vizsgálatokat végeztek a cigányok és a lengyelek közti „etnikai távolság” fölmérésére.

1996 – ha addig nem történik semmi rendkívüli esemény – kritikus év lesz a vadonatúj „békepartnerek” számára. A maga nemében stratégiai remekműnek számító program ugyan valóban kezelni tud egymástól gyökeresen eltérő problémákat (konstruktív együttműködés Oroszországgal, korlátozott elkötelezettség Közép-Európa biztonsága iránt), ám ezt csak időlegesen képes teljesíteni.