– Fasiszták-e a posztfasiszták? – Nem! – válaszolja kategorikusan Antonio Martino, az új Berlusconi-kormány Forza Italia-párti külügyminisztere, aki a múlt héten Brüsszelben, „megnyugtatásra” szánt európai körútjának első állomásán, így nyilatkozott az újságíróknak: „A belga miniszterelnök-helyettes úr kijelentette, hogy fasiszta miniszterekkel sohasem lesz hajlandó együtt dolgozni. Én is ugyanezt mondom. A Berlusconi-kormányban azonban nincsenek újfasiszták.

Igen kényes helyzet alakult ki az alig 4,2 milliós lélekszámú Kirgíziában, amikor a nemzeti és szuverenitási törekvések nagy vívmányaként államnyelvvé tették a kirgiz nyelvet: nemcsak az országban letelepedett szláv csoportok életét nehezítette meg, hanem az „emlékezet nélküli”, eloroszosított kirgizekét is.

Macedóniában például, miután az egykori Kommunista Szövetség utódpártja gyökeresen átalakult, rendre szétestek a macedónok és az albánok nacionalista pártjai is, s ezzel teljesen kiszámíthatatlanná váltak a belső erőviszonyok az ősszel esedékes választások előtt. Szlovéniában, miután a parlament április elején viharos körülmények között leváltotta hadügyminiszteri tisztségéből Janez Jansát, új jobboldali szövetség van kialakulóban.

Fortyogó polgármesterek

A bukott helyi polgármesterek persze mérgesen és élénken tiltakoznak: igenis megvolt az ész, igenis felvirágoztatták a körzetet, igenis gatyába rázták a munkáspárt vagy a liberálisok által szétzüllesztett közügyeket, igenis eddig még nem látott színvonalra emelték a közszolgáltatásokat, igenis virágba borították a helyi közösség langyosodó melegágyát, csak hát az a fránya központi kormányzat, az a kétbalkezes Major, az az istenverése, az ne volna… Mert hiszen napnál világosabb, hogy az emberek nem a helyi – zseniálisan politizáló, empátiától ma

Két választás zajlik Oroszországban: a helyhatósági és az, amelynek során ki-ki részvényre válthatja a „vaucser” néven ismert privatizációs ingyenjegyeit.

A lakosság immár nem fűz reményeket a politikai változásokhoz – vonták le a következtetést a gombamód szaporodó orosz politológiai központok a március 27-i helyhatósági választások csúfos kudarcából. Kirívóan kevesen szavaztak a 25 és 40 év közöttiek közül. Sok helyütt érvénytelen volt a választás.

Iszonyatos versenyfutás kezdődött ezekben a hetekben a litván politikai élet két főszereplője, a tavalyi választások nagy nyertese, Algirdas Brazauskas posztkommunista államelnök, és nagy vesztese, Landsbergis között: Landsbergis és a Konzervatív Unió azon követelések teljesítése érdekében kezdeményezett népszavazást, amelyekkel annak idején Brazauskas Munkáspártja választást nyert (egyebek közt az infláció miatti pénzértékvesztés kompenzálásával). A kormánypárt kutyaszorítóba került: ha teljesíti a követelést, fő ellenlábasát igazolja, ha nem, választási ígéreteivel kerül szembe.

A Mosty a csehszlovák állam megmaradása érdekében jött létre. Módosítja-e eredeti elképzeléseiket az, hogy a föderáció mégiscsak felbomlott?

Továbbra is fenn szeretnénk tartani ennek a térségnek a kulturális folytonosságát, s nemcsak politikai, hanem elsősorban emberiességi okokból. Úgy gondoljuk, hogy egy nemzetállam természetéből adódóan eleve csak korlátozott demokráciát nyújthat lakosainak.

Épp egy hónapja, 1994. március 27–28-án választották meg az olaszok a második, köztársaság első parlamentjét. A korábbi arányos-listás rendszer helyébe új választási szisztéma lépett: az egyéni-többségi és a listás rendszer sajátos kombinációja. Magyarul: a mandátumok háromnegyed részét az egyéni jelöltek között osztották szét, az kapta, akire a legtöbben szavaztak a választókerületben; a pártok arányosan csupán a mandátumok maradék egynegyed részén osztozkodtak.

A szlovákiai parlament kétnapos, késhegyig menő vita után az elmúlt héten meglepően nagy többséggel elfogadta a Vladimír Meciar leváltása után alakult koalíciós kormány programját: a 119 jelen lévő képviselőből csupán 33-an szavaztak a tervezet ellen, 80-an viszont mellette.

Ez a szavazás két fontos dologra utal: egyrészt arra, hogy a politikailag meglehetősen heterogén kormánykoalíció (szocialisták, liberálisok, konzervatívok) képes volt reális és közös kormányprogram kidolgozására, másrészt arra, hogy az általuk alkotott képviselői tömb képes volt akaratának érvényesítésére, mi

Varsóban fél év alatt bebizonyosodott, hogy szinte alig van a lengyel belpolitikának olyan kérdése, amelyben a szeptember 19-i parlamenti választások nyomán hatalomra került baloldali koalíció két pártja egyetértene. Az elmúlt két hónapban a Lengyel Néppárt (PSL) és a Demokratikus Baloldali Szövetség (SLD) között nemcsak a privatizáció, a vajdasági és miniszteriális szintű káderpolitika, illetve a mezőgazdaság költségvetési támogatása terén alakultak ki komoly nézetkülönbségek, de a köztársasági elnökkel és a katolikus egyházzal kapcsolatos politika terén is.