A világsajtó az utóbbi hónapokban tele van aggódó elemzésekkel: a Wall Street Journal és az International Herald Tribune az amerikai izolacionizmus feléledését jelzi, a Newsweek az új japán nacionalizmus, a Le Monde a japán protekcionizmus természetrajzát boncolgatja. De a legtöbb szó a francia elzárkózási politikáról esik; december közepén, a GATT-tárgyalások kapcsán még Jaques Delors is megkongatta a vészharangot, mondván: Franciaország új Maginot-vonalat talál ki magának.

Romániában az elmúlt három esztendőben szinte menetrendszerűekké váltak a cigányellenes atrocitások. A cigány szervezetek több mint száz lincselést tartanak számon, s mint állítják, ezeknek csupán töredéke jutott az országos nyilvánosság tudomására.

A kiindulópont minden esetben ugyanaz: egy cigány meggyilkol egy többségit. Az érintett közösség a bűntényt az egész közösség elleni támadásként, nem csupán egyetlen egyén ellen elkövetett cselekményként értelmezi, s a rendfenntartó szervek passzív rokonszenvétől övezve beindul a mindenki által „igazságosnak” tekintett önbíráskodás.

„A közvélemény a közöny és a fajgyűlölet között ingadozik” – jelentette ki a Charta ’77 első dokumentumainak egyikében 1978-ban a cigányok helyzetével kapcsolatban. Ez a megállapítás nagy valószínűséggel ma is helytálló, bár a dokumentumban felsorolt konkrét problémák egy részét mára megoldották. A volt demokratikus ellenzék a legsúlyosabb sérelmek egyikének minősítette azt a tény, hogy amikor a szocialista alkotmány kisebbségjogi fejezete felsorolja az ország nemzetiségeit, a cigányokat nem említi; ennek ellenére sorra születtek a párthatározatok a „cigánykérdés megoldására”.

 
Cigányok egész Európában és az amerikai kontinensen is élnek, de mai hazájuk elsősorban Kelet-Közép-Európa és a Balkán. A meglehetősen bizonytalan népességi adatok szerint a Föld cigányainak (2-5,5 millió a különböző becslések szerint) mintegy 70%-a ebben a térségben él, a döntő többség (65%) Albániában, a volt Jugoszláviában, a volt Szovjetunióban, Romániában, Bulgáriában, a volt Csehszlovákiában, Lengyelországban és Magyarországon; vagyis a volt szocialista országokban.

Néhány héttel a legutóbbi szerbiai parlamenti választások után sokak véleménye szerint nem maradt más kiút, mint ismét urnák elé szólítani a választópolgárokat.

Sokan azt mondták, leszámolásokra, gyilkosságokra kell számítani, ha az áldozatok elolvashatják a róluk szóló Stasi-iratokat. Ilyesmire nem került sor. De nem okozott emberi tragédiákat az iratok megismerése?

Olyan számban biztosan nem, mint ahogy tartottunk tőle. Aki attól tartott, hogy a családjában, a baráti körében valaki spicli volt, az nem keresett meg bennünket, hiszen senki sem kényszerít senkit, hogy nézze meg az iratokat. Mások viszont úgy gondolták, jobb megismerni az igazságot, mint bizonytalanságban élni, hogy ki lehetett, aki besúgott.

Egyrészt mert közismert, hogy a lengyel társadalom több mint 90 százaléka katolikus, s a katolicizmus már régóta integráns része a lengyel nemzeti tudatnak; másrészt mert 1989-ben – a kommunista rendszer elleni társadalmi harcban betöltött történelmi szerepe következtében – a lengyel katolikus egyház társadalmi presztízse jóval felülmúlta két világháború közötti népszerűségét.

Az elemzők a presztízsveszteség okát – politikai nézeteiktől függően – természetesen másként és másként magyarázzák.

A november végén hivatalos látogatásra Nagy-Britanniába érkező üzbég elnököt fogadta Major miniszterelnök, sőt II. Erzsébet brit uralkodó is. A hírre alighanem sokan felhördültek Iszlam Karimov szűkebb hazájában, de a posztszovjet térség számos más pontján is.

Üzbegisztánban ugyanis a többpártrendszer alig több, mint formalitás: az engedélyezett három pártból kettőnek a vezetőit folyamatosan üldözik, s mindössze két társadalmi szervezet működhetne legálisan, ha hagynák.

Miként az várható volt, az elmúlt hónapban a lengyel belpolitika eseményeit az új kormánykoalíció belső harcai uralták. E csatározások nyomán már október végén egyértelművé vált, hogy hiába birtokol az új kabinetben kilenc miniszteri széket a parasztpárt (PSL), a lengyel politika új „erős embere” Aleksander Kwasniewski, a Demokratikus Baloldali Szövetség (SLD) vezetője, meglehetősen rövid pórázon tartja majd Waldemar Pawlak miniszterelnököt.

„Tárca nélküli miniszterelnök”

Olek Kwasniewski ugyanis igen határozottnak mutatkozott a kormányalakítási tárgyalásokon.

A szakállas vicc szerint az orosz nép legutoljára valamikor a múlt században éljenezte meg az alkotmányt, amikor is a Palota téri népünnepélyre összegyűlve azt hitték: a konstitúció nem egyéb, mint a trónörökös feleségének a keresztneve.

Nem sokkal nagyobb a világosság most sem: az utóbbi két hónap tömegpropagandájában a frissen megszavazott orosz konstitúcióból jószerivel csak egyetlen bekezdés, a hírhedtté vált 80. cikkely került a figyelem középpontjába: „az alkotmány garanciája Oroszország elnöke”.