A parlamenti választások alaposan felbolygatták a kedélyeket nemcsak a Nagykörúton belül, hanem a szomszédos országokban is. Megváltozott ugyanis az ábra: az előző azt mondta, hogy mind a 15 milliónak a miniszterelnöke, a most következő pedig csak a 10 és felet vallja magáénak. Mi tehát a teendő? Mit csináljon a kisebbségi, ha magyar?

Egyesek úgy vélik, hogy alkalmazkodni kell mindenáron. Tegnap még mélymagyarok voltunk, ma meg visszacseppentünk az eredendő szocialista bűn állapotába.

Ha e sorok írója nem kifejezetten az Európa parlamenti (EP) választások megfigyelésére utazott volna Koppenhágába, talán észre sem vette volna az utcákon, hogy kampány van. Merthogy nagyon nem volt: néhány poszter a lámpaoszlopokon, pártemblémák a buszmegállókban, egy-két cikk az újságok 6–7. oldalán. De a tévében sem vitázták agyon magukat a jelöltek. Nyugodt érdektelenség. Jellemző adalék, hogy az embereket az egész választásból az izgatta leginkább, bekerül-e a parlamentbe a szociáldemokrata miniszterelnök menyasszonya, egyben a radikális liberális párt listavezetője.

A belépés ellenzői különböző politikai táborokból kerültek ki, de mindannyian a szorongást, a lehetséges kedvezőtlen következmények miatti aggodalmakat próbálták kihasználni és felerősíteni. A legnagyobb hangerővel Jörg Haider, a szavakban liberális, valójában azonban a szélsőjobboldalhoz vonzódó Szabadságpárt vezetője tűnt ki. Hívei és plakátjai sok mindennel ijesztgették az embereket: „a határtalan bűnözéstől”, az átmenő forgalom poklától kezdve a külföldiek választójogán és a közvetlen demokrácia leépítésén át a növekvő munkanélküliségig és az adóemelésekig.

Hogyan jellemeznétek tömören a mai albániai helyzetet?

Teodor Keko: Rendkívül örvendetes fejleményeket tapasztalhatunk napjainkban, s ez nem véletlen, hiszen remek kormánnyal büszkélkedhetünk. Azt hiszem, Albánia rátalált a helyes útra, mármint az önkényhez visszavezető ösvényre. Nagy általánosságban ez a kormány sem üt el sokban a többi közép- és kelet-európai kormánytól: örülök, hogy nem kényszerít rám új szerepeket, amikor egyszer már olyan szépen megszoktam a diktatúrát.

Észak-Korea 1985-ben csatlakozott az atomsorompó-szerződéshez. Mint új tagnak, az lett volna a kötelessége, hogy egyezményt kössön a Nemzetközi Atomenergia Ügynökséggel, adja át neki nukleáris létesítményei listáját, és járuljon hozzá annak ellenőrzéséhez, von-e el nukleáris anyagokat a polgári felhasználástól katonai célokra. Észak-Korea 1992-ig halogatta az egyezmény aláírását, s az utóbbi években egyre erősödött a gyanú, hogy atomfegyver előállításán dolgozik.

„Valakinek finanszíroznia kell”

A legújabb magyar szervezet, a Vajdasági Magyar Szövetség olyan „szabad társulási forma”, amelytől a kezdeményezők „a vajdasági magyarok korlátozott önrendelkezésének gyakorlati megvalósítását” remélik.

Ha az autós utazó Biharkeresztesnél – a „kellő” várakozás után – átlépi Nagyvárad felé a magyar–román határt, az első dolog, ami a túloldalon azonnal a szemébe ötlik, egy hatalmas, új, fényesen kivilágított, maszek benzinkút. Az autós Kolozsvár felé továbbhaladva még találkozik két-három hasonló, vadonatúj létesítménnyel; némelyiken már messziről láthatóan a TEXACO cég emblémája díszeleg.

Május 9-én a brezsnyevi pangás legszebb éveit idéző műsorokban gyönyörködhetett az orosz tévénéző: mind az öt csatornán díszünnepségek, katonazenekarok, háborús filmek és veteránok váltogatták egymást.

A nemzeti szétdarabolást jelentő „német átkot” a berlini fal leomlása felszámolni látszik. Az egyesítés folyamatát élő Szövetségi Köztársaságnak másfajta átokkal kell szembenéznie: azzal, hogy nyugati szövetségesei körében megingott az alakulófélben lévő európai nagyhatalom szándékainak tisztaságába vetett hit.

Az április 21. és május 12. közötti bányászsztrájkokkal Waldemar Pawlak kormánya is átesett a Szolidaritással vívott harc tűzkeresztségén. Az összeütközés tanulságai lehangolóak.

A lengyelországi sztrájkok soha, még a legkiélezettebb politikai küzdelmek idején – 1980–81-ben és 1988–89-ben – sem fenyegették az ország energiaellátását. A tiltakozások akkori vezetőinek meg sem fordult a fejében, hogy az erőművek kikapcsolásával fenyegessék meg az ellenségnek tekintett kommunista hatalmat.