Bármilyen meglepőnek tűnik, az idei választásokat a szavazópolgároknak mindössze 5-10 százaléka és a posztszolidaritási politikai elit nyerte meg a baloldal számára.

A moszkvai közönség egy része mintha az ostrom alatt sem vett volna tudomást a veszélyről: egymást taposva tolongtak a Moszkva folyó közeleső hídján s a szemközti épület tetején, egymás szavába vágva ecsetelték a látványt: a nők kis színházi látcsövükkel, a férfiak vadásztávcsővel a kezükben szemlélődtek. Előző este, az Október téren sem az ott meghirdetett tüntetésre ment a többség – konstatálták meglepve a rádióriporterek –, hanem inkább színházba a Ruszlán és Ljudmillára, s fütyültek a másik Ruszlán (Haszbulatov) sorsára.

Brazauskas hétfőn valóban otthon maradt, de nem a jobboldali szélsőségei miatt egyre inkább elszigetelődő egykori függetlenségi mozgalom követelésére, hanem a litván–orosz tárgyalást előkészítő litván szakemberek javaslatára.

Ezúttal azonban ez a szabály sem működött: Haszbulatov orosz parlamenti elnök a nyár folyamán Thatcher asszonyt sértette meg legdurvábban. A vaslady ugyanis egy tévéinterjúban az orosz parlament feloszlatását javasolta, mire a felpaprikázott orosz házelnök – ahogy magát nevezi: szpíker – visszaüzente neki: a lordok házát oszlassa fel, ne az orosz parlamentet.

Az orosz parlament valóban soha nem volt ilyen távol a megszűnéstől, mint most: bár Jelcin esküdözik, hogy őszre még alkotmánysértés árán is új választásokat ír ki, ehhez a jelenlegi parlament aligha adja beleegyezését.

„Az SRI mindig is az alkotmányban rögzített elvekhez igazodott” – adja meg az alaphangot mindjárt az első mondat, megfeledkezve látszólag arról, hogy a Román Hírszerző Szolgálat már az alkotmány megszavazása előtti másfél évben is létezett. Előre tudták volna, hogy mi lesz az alkotmányban? Sőt, eszerint nemcsak azt tudták, hogy mi lesz és mi nem lesz benne, hanem azt is, hogy hogyan kell értelmezni a cikkelyeket.

Igen, elképzelhető, hogy valóban tudták. Nincs igaza ugyanis azoknak, akik az SRI-t csupán a Secu utódjának tekintik: eszköznek a pártállam kezében.

A „Caritas”-jelenség az utóbbi időben mind élénkebben foglalkoztatja a román ellenzéki sajtót is. Nem véletlenül, hiszen teljesen nyilvánvaló: ha a betett összegeket a „játékos” három hónapon belül 10 százaléknyi közvetítési díj levonása után 7,2-szeresen akarja visszakapni, a játékban részt vevők számának három hónaponként 7,2-szereződnie kell.

Az a 13 párt már eleve elvérzett, amely az említett határidőig az 52 választási körzetből csak 26-nál kevesebben volt képes területi listát állítani: ezzel ugyanis egyrészt elvesztették jogukat arra, hogy országos listát állítsanak, másrészt aligha valószínű, hogy így képesek lesznek elérni az 5 százalékos parlamenti küszöböt.

1 .

„…Végeredményben Anglia nem volt megszállva, és ebből következőleg sohasem kellett letennie ezt a vizsgát. Nem tudhatjuk, milyen jól vagy milyen rosszul viselkedtünk volna mi” – fejtegeti George Melly angol publicista a Sunday Times június 13-i kulturális mellékletében, Franciaország második világháborús helyzetén, német katonai lerohanásán és a megszállókkal való együttműködések tényén töprengve.

Méltányosságra kevésbé hajlamos, kajánabb gondolatsorokat is olvashattam londoni tartózkodásom alatt a francia ellenállás történetének napi furcsaságairól.

A Királyhágó-melléki Református Egyházkerület Tájékoztatási Szolgálata szerint Tokay György, Frunda György és Borbély László, az RMDSZ parlamenti képviselői amerikai közvetítéssel „négy menetben lezajlott titkos tárgyalássorozatot” folytattak a román kormány tisztviselőivel. „Titkos tárgyalásaikról nevezettek sem a közvéleményt, sem az RMDSZ vezetőségét nem tájékoztatták.

Mirko Kovac már régen elhagyta Szerbiát, miként elvbarátai közül is igen sokan. Emlékszem, 1991 nyarán, temerini múzeummentő sztrájkunk idején táviratban köszöntötte és buzdította a már vagy egy hete a múzeum bejáratánál „ülő” magyarokat. Ennek akkor példátlanul nagy erkölcsi jelentősége volt. Mindenki, tehát a hatalmon levők is tudták: Mirko Kovac az egyik legjelentősebb kortárs író az akkor még „nagy” Jugoszláviában.

Én az elveihez hű, tántoríthatatlan demokratát is tiszteltem benne.