Amikor Lech Walesa a választási kampány során meghirdette a „kommunizmus maradványainak gyors felszámolását”, híveiben olyan reményeket keltett, hogy gyorsan és egyszerűen megoldódnak majd mindazok a vitás kérdések és nehézségek, amelyeket az előző kormány lépésről lépésre, aprólékos gonddal igyekezett megoldani, mindig betartva az érvényes jogszabályokat (amelyek megváltoztatásán ugyancsak fáradozott). Amikor Walesa azt mondta: „Átadom Lengyelországot a lengyeleknek, és visszaadom az igazságot”, akkor sokan azt hitték, egy gyors huszárvágással átvágható a gordiuszi csomó.

A Bielecki-kormány reprivatizációs terve, melyet a múlt hónap elején ismertetett Lewandowski miniszter, alaposan felkavarta a három szervezetbe tömörült kb. 30 ezer volt lengyel föld-, gyár- és ingatlantulajdonos kedélyét. Aligha csodálkozhatunk felháborodásukon, hiszen a magántulajdon primátusát hirdető liberális kormánypolitikusok meglehetősen szűkmarkúnak mutatkoznak a karpótlás terén. E „szűkmarkúság” miatt a kormány vitába keveredett az elnöki Belveder-palotával is.

A hatalmon lévő, de egyre „halkabban” marxista MPLA és az (eddig) ellene harcoló UNITA mozgalma a hírek szerint a közeljövőben végleg beszünteti másfél évtizedes harcát. A napokban született előzetes megállapodás szervesen illeszkedik a „fekete kontinens” egészén végbemenő változásokba.

Sri Lankán (Ceylon) demokrácia van.

A gyarmati uralom megszűntével az angolok kivonultak, de itt hagyták a demokrácia intézményeit, a westminsteri modellt.

A kelet-európai rendszerváltás egyik legégetőbb és a tömegek várakozása szerint leggyorsabban megoldandó problémája a hajdan jogtalanul elvett tulajdonok visszaadása, a szélesebb, illetve szűkebb körű kárpótlás. Összeállításunk e kérdéskört vizsgálja ezúttal Lengyelország, Jugoszlávia és Románia privatizálási sajátosságainak bemutatásával.

Beszélő: Litvánia nevével mostanában főleg a diplomáciai élet hírei között találkozhatunk, a hétköznapokról alig hallani valamit…

Algirdas Kauspédas: Jelenleg Litvániában mind a kormány, mind az utca embere kissé talán reményt vesztve vár. A parlament sorra fogadja el az új törvényeket: a napokban például a privatizációs törvénytervezet van napirenden. Mindenki vissza fogja kapni azt, amit a szovjet invázió után államosítottak. A kormány azon fáradozik, hogy valamilyen módon kompenzálja a lakosságot a két-háromszáz százalékos inflációért.

Most már teljesen egyértelmű, hogy a horvátországi szerb terrorcsoportokat kívülről, Szerbiából irányítják. Nemcsak a horvát belügyminisztérium állítja azt, de így vélekedik a szerbiai liberális ellenzék szinte minden eddig megszólaltatott képviselője.

Ivan Djurics, aki a liberálisok elnökjelöltjeként indult a decemberi választáson, egyenesen kijelentette: a szálak Milosevicshez vezetnek.

Hétfőn drasztikusan erősödött a hadsereg jelenléte Jugoszlávia több részén. Egyre több páncélos és csapatmozgás észlelhető. És nemcsak a legnyugtalanabb régiókban, ahol az utóbbi napokban legalább 19-en haltak meg. Miután a hétvégén a kollektív államelnökség a válságot tárgyaló ülésén felhatalmazta a hadsereget, hogy „minden eszközzel gondoskodjon a nyugalomról és a rendről”, a nemzetiségek közötti viszályban egyre inkább a tábornokoknak jut a döntőbírói szerep. Először történik az a köztársasági kormányzatok egyetértésével.

Hol vannak a katonák? – kérdeztük Marlene Dietrichhel együtt, amikor legutóbb Jugoszláviáról írtunk. Hát most itt vannak. Kadijevics védelmi miniszter közölte az elnökséggel, az állam legfelső szervével, hogy „az a mód, ahogyan a hadsereget az etnikai konfliktusok lecsillapítására felhasználták, nem lehet már hatékony. Ezentúl a csapatok a háború szabályainak megfelelő választ adnak.

Ha jól emlékszem, néhány hete Tamás Gáspár Miklós volt az első, aki egy vitában az ilyenkor valóban indokolatlan szemérem nélkül feltette a kérdést: végtére is, ki „csinálja” itt a külpolitikát? A Külügyminisztérium, az Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Minisztériuma (NGKM), a Honvédelmi Minisztérium (HM), vagy netán a miniszterelnöki hivatal egymással is versengő tanácsadói, államtitkárságai, tárcanélküliségei?

E szakmai körökben már huzamosabb ideje borongó kérdés – úgy tűnik – visszhangra talált.