Az Önök munkatársa a 21. számban újabb alaptalan vádakkal illette meg szövetségünket, ezért a következőket hozzuk végső helyreigazításként a Beszélő tudomására:

1. A Magyar Politikai Foglyok Szövetsége – mint nevéből is kitűnik – csakis a politikai foglyok, meghurcoltak, tehát a kommunista rendszer áldozatainak érdekvédelmével foglalkozik. Mindazok, akik az 1945–63 közötti évek nemzeti ellenállásában áldozatok, meghurcoltak voltak, Szövetségünk teljes jogú tagjai lehetnek, feltétel csupán az, hogy politikai és erkölcsi feddhetetlenségüket igazolják.

2.

hiába. Amikor Dessewffy László úr a Beszélő (igen, a Beszélő, oh, 80-as évek romantikája!) május 25-i számában immár másodszor fröcsköli ki nyegleségeit a szerzetesi intézmények visszaadása ügyében, bizonyára ki kellene lyukadnia az oldalamnak a röhögéstől, amiért paranoiás mondatzagyvalékaiban a „leend” szót használja. De hát nincs humorérzékem! Én már csak dühöngeni tudok azon, hogy a katolikus egyház a krisztusi szeretet nevében szétromboltatja az Egyetemi Színpadot, elveszi a Bibó István nevét viselő kollégiumot, de mit!

Bibó István egyik központi gondolata volt, hogy a demokraták egyházellenessége és az egyház demokráciaellenessége a francia forradalom igen vészterhes öröksége. Miközben azonban az egyház a maga félelmeitől mostanra jórészt megszabadult, Bauer Tamás Csak a szükséges mértékben című írása azt igazolja, hogy némely liberális gondolkodók még korántsem. Cikkében az alábbi pontokat érzem vitathatónak:

1. Bauer szerint az egyházi igényeknek nem szabadna prioritást kapniuk az oktatási, kulturális, szociális szféra igényeivel szemben.

Berija bukása ügyében az első dátum pontosabban idézhető. 1952. június 27-én Moszkvában a Dekabristák című új operának nem a premierje, hanem a második előadása zajlott le, s azon volt jelen a teljes párt- és kormányprotokoll – Berija nélkül.

Mi ezt Budapesten nem kis izgalommal éltük meg.

A Magyar Nemzet szerkesztőségében június 29-én, hétfőn én voltam a soros „olvasó”, sajtóhibavadász. Veszélyes ténykedés: elnézett hibákért akkortájt számosan fizettek állásvesztéssel, sőt börtönnel is.

Kommentárok az „ügynöktörvényhez” című írásában Hack Péter országgyűlési képviselő valótlan állítást közöl személyemmel kapcsolatban: azt állítja: nem emlékszem saját nyilatkozataimra. „Szokolay például elfelejti azt a megjegyzését, mely szerint az ellenzék a nemzetbiztonsági bizottságban nem tett mást, mint hogy a „szolgálat szétverésére törekedett” – írja Hack.

Kénytelen vagyok megállapítani, hogy Hack képviselő memóriája szelektív. Célszerűbb lett volna, ha fellapozza az Országgyűlés téli, rendkívüli ülésszakának 6. ülésnapján készültjegyzőkönyvet. Aznap, 1990.

Emlékezetem szerint eddig egyetlen szót sem írt vagy mondott – az általam máskülönben nagy tudása és remek publicisztikai stílusa miatt nagyra becsült – Tamás Gáspár Miklós, amivel egyetértettem volna, erre a cikkére csak háromszoros „hurrá!”-t tudok kiáltani. Minden szavával – pontosabban: egyetlen szót kivéve, amelyre alább visszatérek – egyetértek, aminek ugyanis nincs jelentősége, de úgy vélem, az Országgyűlés minden gondolkodó tagjának egyet kellene vele értenie.

A Beszélő című hetilap 1991. május 11-i számában közölte Tamás Gáspár Miklós: A diétai regulának summás veleje című cikkét, amely az Országgyűlés készülő új házszabálytervezetéről nyilvánított véleményt. TGM véleménye szerint a tervezet „szakmailag is lélegzetelállítóan pocsék”, mögötte „antidemokratikus szándék érződik”, s annak korlátozó rendelkezéseit „torz elitizmusból fakadóan” – sajnos – még az ellenzék is helyesli.

Tisztelt Szerkesztőség!

Meglepetten olvastam Bencze Judit levelét. Öt évig dolgoztam a Madách téri rendelőintézetben, több fogorvos mellett, így alkalmam volt azonosulni a beosztott fogorvosok véleményével. Az lehet, hogy Bencze Judit és családja 30 éven át kitűnő ellátásban részesült a főorvos úr magánrendelésén, de annál inkább megdöbbent ennek az embernek a kettőssége.

A Beszélő május 11-i számában Langmár Ferenc (vagy ha a szerzőcske stílusánál maradunk egy bizonyos Langmár Ferenc) Hab a tortán címmel cikket írt az Expo ellen. Ilyen már volt, lesz is, s az sem igazán baj, ha egyes cikkekben a tárgyszerű érvelést indulatok helyettesítik. Válaszra az késztet, hogy személyemet illetően denunciál a szerző.

Örvendetes, hogy ismét szóba került Vizi Imre ügye, mert úgy tűnik, néhány kérdés tisztázásra szorul:

1. A Beszélő 18-as számában ezt írtam: „Az volt Vizi Imre benyomása, hogy túl sok energiát emészt fel a szervezetek egymással szembeni torzsalkodása, gyűlölködése.” Hadd tegyem hozzá: nemcsak neki.

2.