Valószínűleg félreértettek, amikor szövegemet tömörítve ezt írták az első bekezdés utolsó mondatában: „Úgy gondolom, hogy mi, kisebbségek is hozzájárultunk hallgatólagosan az előző diktatúra fönntartásához, a román néppel azonos felelősség terhel bennünket, s a rendszer felszámolásában is azonos módon kell részt vennünk.” Továbbá a harmadik bekezdés első mondatában: „A magyar kisebbségek helyzete specifikus, de semmiképp sem a legfontosabb Közép-és Kelet-Európa térségében.

Szeretném előrebocsátani: nem vagyok és nem is voltam soha, egyetlen fegyveres testületnek tagja, továbbá nem vagyok semmilyen párt vagy szervezet aktívája, illetve szimpatizánsa.

Egyszerű és most már nagyon dühös állampolgárként írom e levelet – hál’ istennek egyre többen kerülünk ebbe az állapotba –, amelyben megpróbálok figyelmeztetni.

Az Örökmozgó, a Filmintézet filmművészeti értékeket és filmtörténeti kuriózumokat bemutató művészmozija műsorfüzetében két Jud Süss-előadást hirdetett meg, szándéka szerint a „Filmkultúra mozijaként”, a mozidemonstrációt kínálva egy tanulmányhoz. Majdnem zártkörű vetítésről lett volna szó egy olyan filmszínházban, melynek esti előadásait egyetemisták látogatják, akiktől ezúttal is szigorúan megkövetelték volna azt az év elején váltott igazolványt, mellyel „filmőrült” voltukat bizonyítják.

Beszélő szerkesztőség
Budapest

Kedves Feri!

Közel két év telt el azóta, hogy vendégemként tisztelhettelek lakásomon.

Egy Jurta-beli rendezvényetekhez kérted közreműködésemet és a Jogász Fórum segítségét. Talán emlékszel még: a pártállam rendőrsége volt a rendezvény témája, és mi hosszan elbeszélgettünk arról, hogy a törvénytelenség rendszerében talán az a legrosszabb, hogy az állampolgár nem tudhatja, mire számíthat, a paragrafusok – miként a gumi – a hatalom kénye-kedve szerint tágíthatók, ha akarják, lecsapnak, ha úgy látják jónak, nem.

A Beszélő 1990. szeptember 22-i számában megjelent, Révész Sándor által írt Tisztán látó szemek éjszakája című cikk vastagon szedett bevezetőjének 2. bekezdésében a szerző azt írja: „Maróti megígérte: ha az MDF győz, a VIII. kerületben NEM LESZ LAKBÉREMELÉS.” Tekintve, hogy én ilyen kijelentést nem tettem (s így ennek ellenkezőjét senki sem tudja bizonyítani), kérem, tegye közzé a lap legközelebbi számában az alábbi nyilatkozatomat:

NYILATKOZAT

Maróti László Ferenc, a józsefvárosi MDF elnöke kijelentem, hogy 1990.

Szégyellem magam Tamás Gáspár Miklósnak a Beszélő 1990. szeptember 15-i számában megjelent, Csak száz nap a világ… c. cikke miatt. Szégyellem magam mint SZDSZ-szimpatizáns, mint pártjuk szavazója, mint értelmiségi és mint a politika iránt érdeklődő polgár egyaránt. Szégyellem magam a szerző stílusa – komoly közéleti emberhez nem méltó kiszólásai –, fejtegetésének felületessége, a gondolataiban megnyilvánuló ellentmondások és a számomra érthetetlen következtetések miatt.

Stílus. Az alcímek (Stux úr…, Agyő, kis gárdahadnagyom… stb.) méltatlanok a téma komolyságához.

A Hadtörténelmi Levéltár igazgatójaként meghökkenve olvasom a Beszélő 1990. augusztus 25-i számában a 18. oldalon, miszerint Berki Mihály vezérőrnagy 1956-os kutatásai befejeztével „a levéltár parancsnokának kívánságára a száraz tényismertetéshez hozzábiggyeszti az ellenforradalom hivatalos értékelésének szövegét”. Ez a képtelen állítás az alábbiakkal (is) cáfolható:

A Hadtörténelmi Levéltár országos hatáskörrel gyűjti a magyar katonai szervek iratait és általában a magyar hadtörténet írásos emlékeit. Vezetője (1988.

A Beszélőhöz folyamatosan és örvendetesen áradó leveleket olvasván, de sűrűn találkozván a politizáló, közvélemény-formáló és -hordozó polgártársainkkal is, nem ért váratlanul a múlt heti számunkat követő levéláradat.

Főképpen Tamás Gáspár Miklóst és engem elítélő, némelykor gyalázó, az SZDSZ-t a mi népszerűtlen álláspontunktól féltő levelek jöttek.

Engedjék meg a levélírók és lapunknak azok az olvasói, akik ugyan nem írtak, de szintén elítélik álláspontunkat, hogy megkérjem őket: olvassák pontosan a szövegeket, minél több ellenérzés ébred bennük, annál inkább!

Tanúja voltam a IX. 11-én du. közvetített parlamenti ülésnek, és az éjszakába nyúló Napzártának. Eredetileg nyílt levélben szerettem volna Jeszenszky Géza miniszter úrhoz fordulni, hogy ráébresszem a Magyar Nemzetben megjelent cikkének és a parlamentben elhangzott interpellációra adott válaszának súlyára. Be kellett azonban látnom, hogy ha három ellenzéki képviselő logikus, tényeken nyugvó érvelései nem jártak sikerrel, akkor nekem végképp nincs erre esélyem.

Solt Ottilia cikke a Beszélő előző számában éles hangon ítéli el a fegyverét használó rendőrt, ítéletét néhány rövid sajtóközleményre alapozza. Engem az ítélet indoklása egyáltalán nem győz meg, vitába kell szállnom képviselőtársammal még akkor is, ha a frakción belüli vitát nem ildomos a nyilvánosság előtt lefolytatni. De ezt most meg kell tennem, mert Solt Ottiliának egyszerűen nincs igaza, csak vagdalkozik.

Nem is lehet igaza, mert még nem zárult le a vizsgálat, nincs aki biztosan állíthatná, jogos volt-e a fegyverhasználat vagy sem.