„A legnagyobb veszély Ukrajnában most a nacionálkommunizmus kialakulása: a parlamenti ellenzék egy része a szuverenitás megszerzése jegyében hajlandó a kommunistákkal is szövetséget kötni, sőt, időlegesen bár, de akár még demokratikus elveiről is lemondani.
Különös véletlen: csaknem napra egybeesik az utolsó kubai katona távozása Angolából s az etiópiai diktátor bukása. A két esemény a túlnyomórészt a 60-as és 70-es években létrejött szovjet gyarmatbirodalom felszámolásának záróakkordja is, hiszen e két ország volt Moszkva legbiztosabb afrikai bázisa.
Mihail Gorbacsov alig egy hónapja kötötte meg „békeszerződését” az engedelmességre még valamelyest hajló köztársaságokkal. A „Tízek paktumaként” emlegetett – 9 köztársaság legmagasabb szintű vezetője és Gorbacsov által kiadott – „közös nyilatkozat” sokak szerint leginkább csak arra jó, hogy manőverezési lehetőséget hagyjon a szovjet elnöknek.
Jó egy hónappal ezelőtt még Mengisztu deklarálta a többpártrendszer bevezetését, s a politikai liberalizálás már a múlt évben kezdetét vette – lekerült a napirendről a marxista ideológia vezető szerepének emlegetése.
A rendőrség eddigi feltételezései szerint a merénylet a Sri Lanka-i tamil gerillák – vagy a velük rokonszenvező, Indiában élő szimpatizánsok – számlájára írható; Radzsiv Gandhi ugyanis a Sri Lanka-i polgárháborúban erőszakkal próbált rendet teremteni a szingalézek és az ottani tamilok viszályában, s eközben frontot is próbált változtatni a szemben álló felek között.
A fejetlenség, ami politikai értelemben már hónapok óta jellemzi Jugoszláviát, május 15-én „közvetlenül” is bekövetkezett: az országnak e sorok írásakor már ötödik napja nincs államfője, alelnöke és hadsereg-főparancsnoka.
A jugoszláv föderáció élén kollektív államfői testület, a nyolctagú (minden köztársaságból és tartományból egy-egy küldött) államelnökség áll, amelyben előre meghatározott sorrend szerint évente váltják a tisztségviselőket.
Az ex-NDK-s mezőgazdaság átalakításának keretfeltételeit az Egyesülési Szerződés írja elő. Noha a szerződés elvben és általában a privatizálást reprivatizálásként képzeli el (tehát a privatizálandó tulajdont az eredeti tulajdonosnak vagy örököseinek kívánja visszaadni), az 1945 és 1949 között kisajátítottak körére ezt az elvet nem terjeszti ki.
A mai helyzet még az 1920-as és az 1948-as földtörvények nyomán alakult ki, de lényeges szerepet játszottak Benes köztársasági elnök 1945-ben kiadott dekrétumai is, amelyek a kollektív bűnösség elve alapján, a történelmi igazságtétel jegyében rendelkeztek a magyar és német nemzetiségű állampolgárok vagyonának kisajátításáról. Ezek a dekrétumok a földtulajdonosoknak közel egyharmadát sújtották: a németek esetében ez az arány a becslések szerint legalább kilencven százalék volt, a magyarok esetében azonban nem hajtották végre ennyire „következetesen” a rendelkezéseket.
Beszélő: Mikor járt Ön Magyarországon, és mikor foglalkozott a magyar gazdasággal?
Portes: Először 1965 nyarán, másodjára ugyanez év decemberében jártam Magyarországon. Ekkor kitiltottak az országból azzal az indokkal, hogy tudományos munkámmal az ország számára nemkívánatos tevékenységet folytatok. Pedig én nem csináltam mást, mint különböző emberekkel beszélgettem a gazdasági reformokról. Akkoriban ezt nem nézték jó szemmel.
Már a kezdet kezdetén sejteni lehetett, hogy a közös helyi vagy országos gondok és az alapvető érdekazonosságok nem eredményeznek feltétlen egységet a romániai magyar közéleti-politikai gondolkodás területén, a kisebbségi lét tehát nem határoz meg egynemű, uniformizált tudatot.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
6 év 15 hét
8 év 40 hét
8 év 44 hét
8 év 44 hét
8 év 45 hét
8 év 46 hét
8 év 46 hét
8 év 48 hét
8 év 49 hét
8 év 49 hét