BAL:
utódpártok
Lengyel Kommunisták Szövetsége (ZKP) – J. Zlelinski
Lengyel Köztársaság Szociáldemokráciája (SdRP) – A. Kwasniewski
Lengyel Szociáldemokrata Unió (PUS) – T. Fiszbach
Újjászületett Lengyel Szocialista Párt (OPPS) – E. Osóbka-Morawski
munkásérdekvédők
Munka Népe Mozgalom (RLP) – J. Kasprzyk
Lengyel Szocialista Párt Demokratikus Forradalom (PPSRD) – J. Pinior
Munka Szolidaritás (SP) – R.
Todor Zsivkov személyesen adta ki a parancsot a rendszer bírálói és az emigránsok meggyilkolására – adják hírül a bolgár lapok, rádió- és tévéműsorok, s már-már egymást túllicitálva szolgálnak újabb és újabb részletekkel. Legutóbb épp Kalugin, a KGB-tábornok leleplező adatai ejtették ámulatba a bolgár tv-nézőket. Kalugin azt állítja, hogy Todor Zsivkov 1977-es belügyminiszterén, Dimitar Sztojanovon keresztül a KGB-hez fordult, hogy „segítsenek a rendszert kritizálóktól megszabadulni”. Legelőször is Zsivkov választottjai közül Georgi Markovot kell „likvidálni”. Ez így is történt!
A pártok politikai palettán való elhelyezésére még ma is a „bal–jobb skála” mutatkozik a legpraktikusabbnak, bár a lengyel párttérképen néhány sajátosság kissé összekuszálja e hagyományos skálát.
Elég talán a katolicizmus és a lengyel nemzettudat erős összefonódására vagy az állami függetlenséggel kapcsolatos nemzeti érzékenységre utalnunk.
Régóta s türelmetlenül vártuk ezt a pert. Nem csoda, hiszen ezúttal Todor Zsivkovot ültették a vádlottak padjára – azt az embert, aki harmincöt éven keresztül uralkodott Bulgáriában, s ez a teljesítmény a posztsztalinista Kelet-Európa diktátorainak doyenjévé avatta. Az ő idejében alapozták meg a mostani gazdasági csődöt, és akkor kezdődött el az ország nemzetközi elszigetelődése is.
Beszélő: Tekinthető-e az adások betiltása a diktatórikus megoldások újabb jelének? Annak hogy Bukarest nem tűri tovább a kritikai hangvételt?
Nicolae Moranciu: A helyzet már a kezdetektől fogva igen keménynek bizonyult. Ennek megfelelően mindig is voltak problémáink. Immáron negyedik alkalommal kísérelték meg, hogy elnémítsanak bennünket. Úgy tűnik azonban, hogy ez utóbbi a legkomolyabb fenyegetés. És egyben a legnyilvánvalóbb jogsértés a kormányzat részéről, hisz nincs jogi alapja a betiltásnak.
Minden családnak jár egy lakás, mondták egykor Jugoszláviában is a kommunisták, s annyit meg is valósítottak jelszavukból, hogy lehetetlenné tették az állampolgároknak egy második lakóhely felépítését.
A mai szlovák belpolitikai válság közvetlen előzményei március elejére nyúlnak vissza. Kiváltó oka az volt, hogy a Nyilvánosság az Erőszak Ellen politikai mozgalom egy része Meciar vezénylete alatt kivonult a közgyűlésről, és Demokratikus Szlovákia néven külön platformot alakított. Mivel Meciar egy személyben kormányfő is volt, ez a platform azon nyomban túlnőtt a mozgalom keretein. Több politikai erő is támogatásáról biztosította – pl. a Szlovák Nemzeti Párt, a volt kommunista párt, és az ún. Obroda (Megújhodás), a ’68-as reformkommunistákat tömörítő politikai csoportosulás.
Illúziók nélküli eltökéltség jellemezte a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségének II. kongresszusát, amelyre (és az azt megelőző, Tőkés László által celebrált ökumenikus istentiszteletre) több mint négyezer ember gyűlt össze a szabadkai városi sportcsarnokban. Megnyugtató látvány volt együtt látni és hallani a legnagyobb vajdasági vallásfelekezetek képviselőit, az azonban feltűnően barátságtalan gesztusnak könyvelhető el, hogy mind a szerb államhatalmi szervek (beleértve Milosevics elnököt is), mind Szerbia uralkodó pártja ignorálta a VMDK kongresszusát.
A fordulatokban bővelkedő legújabbkori kelet-európai történelem furcsa fintora, hogy a nemrégiben még betiltott, üldözött, elkobzott, földalatti létre kárhoztatott lapnak most azért kell hadakoznia, hogy ne ragasszák rá folyton a „lojális kormánylap” címkét, s ne vádolják azzal, hogy kormánypénzből ér el másfélszázezres példányszámot. Egyelőre persze nem a Beszélőt fenyegeti ez a veszély, hanem egykori szamizdattársát, a prágai Lidové Noviny című napilapot, melynek szerkesztői az elmúlt héten mutatkoztak be Budapesten, a Cseh-szlovák Kultúra Központjában.
A Szlovák Nemzeti Tanács múlt heti ülése drámai körülmények között zajlott. Az épület előtt több tízezres tömeg, bent pedig a Szlovák Nemzeti Párt s a kommunista képviselők intéztek összpontosított támadást a parlament elnökségének keddi döntése ellen.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
6 év 15 hét
8 év 40 hét
8 év 44 hét
8 év 44 hét
8 év 46 hét
8 év 46 hét
8 év 46 hét
8 év 48 hét
8 év 49 hét
8 év 49 hét