A kelet-közép-európai helyzetet a termelés, az életszínvonal, az életkörülmények zuhanásszerű romlása jellemzi. Az egykori NDK területén a termelő struktúrák 80 százaléka eltűnt, értékét vesztette. A Világbank elemzése szerint Cseh–Szlovákia, Lengyelország és Magyarország legfeljebb 1996-ra állíthatja helyre az 1989-es életszínvonalat, Bulgáriában, Romániában és Jugoszláviában erre csak a következő évezredben van remény. No a munkanélküliség.
A jugoszláviai, a romániai és a kárpátaljai helyzettől eltérően a kisebbségi magyarok Szlovákiában nem egy nemzeti, hanem három politikai mozgalomba tömörültek. A liberális Független Magyar Kezdeményezés a szlovák és a szövetségi kormánykoalíció tagja, a konzervatív Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom a konstruktív ellenzék szerepében van, a populista Együttélés Politika Mozgalom pedig vezetője, Duray Miklós szavaival élve nem kíván együttműködni a kormánypártokkal (persze ebben az álláspontban az Együttélés távolról sem egységes).
A háború legszembetűnőbb paradoxona az volt, hogy az első napokban koncentrált technikával végrehajtott tömeges csapás viszonylag kevés értékelhető eredménnyel járt, a szárazföldi csapatok jól megszervezett, de pusztítóképesség tekintetében szerényebb tevékenysége viszont hihetetlenül gyors sikert hozott.
Ma is úgy tetszik, igaza volt azoknak, akik szerint a háború teljes menetére rányomta bélyegét, hogy a politikai és katonai célok nem voltak teljesen összhangban. A politika meghatározott irányban akarta tartani az eseményeket, ezért hol fékezte, hol serkentette az operációkat.
Franciaország kétszer is elfoglalta a lapok címoldalának nagyobbik felét ezen a májuson: a hónap tizedik napján, amikor megemlékeztek Mitterrand elnökké választásának tizedik évfordulójáról, majd egy héttel később, amikor tudatták, hogy Franciaországnak új miniszterelnöke van: Rocard megy, Edith Cresson jön.
Az elnök jubileumát méltatva a visszapillantó tükörbe néztek a publicisták. S egyesek nemcsak 1981. május 10-éig láttak el, hanem 1968 barikádos, De Gaulle-t távozásra késztető májusáig.
A föld-reprivatizáció ügye Jugoszláviában nem vált olyan központi kérdéssé, mint Magyarországon. Ennek részben történeti okai vannak. A jugoszláv kommunisták az 50-es évek elején felhagytak a kollektivizálási törekvésekkel, ezért a paraszti kisbirtok túlsúlya az egész államszocialista korszakban fennmaradt. Ma a „társadalmi szektor” – amely egyébként kb. 250 ezer főt foglalkoztatva a mezőgazdasági árutermelés felét adja – a földterületeknek csak 17 százalékát birtokolja.
Az okok másik csoportja politikai.
A sajátos román demokrácia sajátos gazdasági programjai között különösen sajátos a „földállomány törvénye”, amely 1991. február 21-én lépett életbe. Nagyon sokan, nagyon rég várták ezt a törvényt, különösen a tsz-belépési nyilatkozatokat „önkéntesen aláírók”. Már az 1989. decemberi fordulat megcsillantotta a földtulajdon visszaállításának reményét. Az alig megalakult ideiglenes kormány rendeletet adott ki bizonyos földterületek tartós használatba adásáról. Néhány helyen azonnal vérszemet kaptak: s máris feloszlatták az mtsz-t.
A Jugoszlávia államjogi átszervezéséről folyó tárgyalások zátonyra futottak, miután a két pólus – a föderációpárti szerb–Crna Gora-i és a konföderációpárti horvát–szlovén blokk – egyaránt elvetette a macedón–bosnyák kompromisszumos javaslatot az aszimmetrikus szövetségről.
A Jugoszláviában uralkodó politikai káosz a legkevésbé sem kedvez a gazdasági rendszerváltásnak. A Markovics-kormány reformprogramjában szerepel ugyan a privatizáció is, de ez a program a köztársaságközi konszenzus hiánya miatt végrehajthatatlan. Az új köztársasági kormánypártok pedig – noha a választási kampány során többnyire privatizációs ígéretekkel léptek fel – a hatalomváltással és a szuverenitási demonstrációkkal foglalkoznak, s ennek jegyében privatizáció helyett a formálisan önigazgató vállalatokat de facto újraállamosították.
Az előkészületek még nem fejeződtek be, de a jólértesültek bizonyosra veszik, hogy még az év első felében megrendezik az eredetileg februárra kitűzött, ám azóta többször elhalasztott Bush–Gorbacsov-találkozót. Eddig nem volt sürgős egyik résztvevőnek sem, de a jelek arra vallanak, hogy most mind a két politikus sürgősnek tartja a „moszkvai randevút”.
A csúcs közeledését valószínűsítik a kísérőjelenségek is. Az amerikai elnök néhány hete még begombolkozott, midőn előterjesztették az újabb másfél milliárd dolláros gabonahitelre vonatkozó szovjet kérést.
Amikor Lech Walesa a választási kampány során meghirdette a „kommunizmus maradványainak gyors felszámolását”, híveiben olyan reményeket keltett, hogy gyorsan és egyszerűen megoldódnak majd mindazok a vitás kérdések és nehézségek, amelyeket az előző kormány lépésről lépésre, aprólékos gonddal igyekezett megoldani, mindig betartva az érvényes jogszabályokat (amelyek megváltoztatásán ugyancsak fáradozott). Amikor Walesa azt mondta: „Átadom Lengyelországot a lengyeleknek, és visszaadom az igazságot”, akkor sokan azt hitték, egy gyors huszárvágással átvágható a gordiuszi csomó.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
7 év 15 hét
9 év 40 hét
9 év 44 hét
9 év 44 hét
9 év 45 hét
9 év 45 hét
9 év 46 hét
9 év 48 hét
9 év 48 hét
9 év 48 hét