Kormányzási készségének deklarálása után az SZDSZ-nek mihamarább fel kell mérnie, hogy kinyilvánított céljainak megvalósításában milyen tömegbázisra támaszkodhat. Ugyanakkor felvetődik a kérdés: Mekkora lehet a lakosságnak az a hányada, amelynek nem fűződik érdeke semmiféle politikai változáshoz. 30–40 százalék? Netán a felénél is jóval több?
A manapság unalomig hallott kinyilatkoztatás szerint a nép közönyös, a nép torkig van a politikával, a nép fél.
Március 13-án este sokan ültünk felajzva a képernyők elé. Televíziónk első programjában már délutántól kezdve többször felhívta a figyelmünket a csinos bemondónő: az utóbbi hetek talán legérdekesebb, nagy visszhangot kiváltó politikai vitájának két főszereplőjét láthatjuk a Napzártában. (A beszélgetés résztvevői Csurka István és Elek István, műsorvezető Betlen János.
Pesti jegyzetek (1)
A főváros körzetében fogható kora reggeli tévéműsorban belpolitikai életünk ismert figuráit faggatja a riporter.
A legnagyobb kormányzó párt parlamenti frakciójának vezetője azt mondja, hogy az SZDSZ azért vált mostanában intenzívebbé, mert erre most van meg az utolsó lehetősége.
A Beszélőnek fennállása óta hű olvasója, néha-néha szerzője is vagyok. A lapot, függetlenül attól, hogy nem minden írásával értek egyet, a magaménak tekintem, s azt is természetesnek tartom, hogy kiváló publicisztikai teljesítmények mellett kevésbé sikerült cikkeket is közöl.
A utóbbi időben azonban két olyan közleménnyel is találkoztam a Beszélőben, amelyet merőben idegennek érzek a lap szellemétől, s publikálását súlyos, sőt érthetetlen szerkesztési hibának tartom.
Ritka eset a politikában, amikor nemhogy a kulisszák mögé, de a lélek és a szellem mélyére láthatunk. A személyesség ilyen kivételes élményével, a politikus tudós belső vívódásainak bemutatásával ajándékozott meg bennünket legutóbbi írásában a fideszes szakértőkkel vitatkozó Soós K. Attila.
Óriási felelősség terheli a kisgazdapártot abban, hogy a tavalyi választási kampányok idején behegedt sebeket tépett fel úgy, hogy a begyógyítási gyógyszerét ismerte volna. A maga által fakasztott indulat- és hangulattengeren evezett be a parlamentbe, és lubickol máig is abban. Mert az 1949–62 között ordasul ejtett sebek 1989-re már begyógyultak, s az utódokban pedig már közvetlen nyomot nem is hagyott.
Örömmel olvastam az ELTE-n megalakult Kulturális Antropológia Tanszékről szóló tudósítást, valamint Bindorffer Györgyi igen kitűnő írását. Ez utóbbi írás néhány megállapítása is rávilágítás azonban arra, hogy milyen félreértések adódnak az antropológia mint tudományág meghatározásában.
Talán közelebb jutunk az igazsághoz, ha Lipták Pál meghatározásából indulunk ki. „Az embertan (antropológia) a biológiai tudományok közé tartozik. Hangsúlyozni kell, hogy a …homo sapiensre több olyan sajátos tulajdonság jellemző, amelyet az állatvilágban nem találunk meg.
Tisztelt Szerkesztőség!
Nem szándékoztam Önöknek olvasói levelet írni a horvátországi fegyverbotrányról írott cikkeikről, mégis megteszem. Kende Péter ugyanis annyira jól rátapintott a lényegre, hogy ezzel az alábbiak megírására késztetett. Hiába, úgy tűnik, a távolság sokszor nagyobb rálátást biztosít, mint az események közvetlen szemlélése.
Egyetértek, mélységesen egyetértek azzal, hogy a kormány – vagy bizonyos tagjai – igen nagy hibát követtek el a fegyverbotránnyal, ezért jó lenne, ha a személyi konzekvenciákat is levonnák.
Ön komolyan gondolja azt, hogy a Ceausescu-érában Sütő András a naplójában minden politikai gondolatát le kellett hogy írja? A szekunak – adott esetben – bizonyítékok beszerzésével se kellett volna fáradoznia. Igazi magyar úri udvariasság…
Néhány – de különösen egy – pontban vitába kell szállnom azzal a jellemzéssel, melyet Krassó György személyéről és nézeteiről a „Beszélő” február 16-i száma adott.
Krassó Györggyel jó barátságban voltunk Nagy-Britanniába való távozása előtt. Visszatérte után már alig találkoztunk. Hívott ugyan, hogy vegyek részt a Magyar Október Párt tevékenységében, annak módszereivel és propagandájával azonban semmiképpen sem tudtam egyetérteni.
Nézeteink, ízlésünk sokban igen alapvetően különbözött.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
7 év 33 hét
10 év 6 hét
10 év 10 hét
10 év 10 hét
10 év 11 hét
10 év 12 hét
10 év 12 hét
10 év 14 hét
10 év 14 hét
10 év 15 hét