Már bánom, hogy előítéleteim rabjaként (SZOT-rendezvényre nem járunk!) elkerültem az Országház teret január 29-én. Ha saját szememmel látom, fülemmel hallom, talán eldönthetném, mi is történt ott.
Most ugyanis, a rádióra és az újságokra hagyatkozva, zavarban vagyok. Már azt sem tudom, hányan voltak ott. Szilágyi Sándor a Szabad Európa Rádióban tízezer emberről beszélt, a budapesti rádió mintegy harmincezerről.
Tértivevényes ajánlott leveleim eltűnése miatti beadványaimra éveken át valótlan állításokkal válaszolt a posta. Derzsi András Miniszter Úrhoz küldött panaszomra, 1989 szeptemberében Doros Béla Miniszterhelyettes Úrtól ügyemet véglegesen lezáró, emberséges választ kaptam. Örültem. De nem sokáig. 1989. november 3-án tértivevényes ajánlott levelet küldtem egy országgyűlési képviselőnek. A vevényt a mai napig nem küldte vissza a posta. Tehát ez a levél is elveszett. Beadvánnyal fordultam Pozsgay Imre Államminiszter Úrhoz. Ő a panaszom kivizsgálására a Posta vezérigazgatóját kérte fel. 1990.
1981. március 26-án a Budapesti Rendőr-főkapitányság igazgatásrendészeti osztály útlevél alosztálya Bürös Lászlóné rendőr ezredes aláírásával az 53/1978. (XI. 10.) MT rendelet 6. § (1) bekezdés a) pontjára hivatkozva, azzal az indokolással, hogy „külföldi utazása jelentős közérdeket sért” elutasította útlevélkérésemet. Az elutasítás ellen a következő levéllel fellebbeztem, és a levélről másolatot küldtem a belügyminiszternek és a művelődési miniszternek.
„Útlevélkérésemet elutasító r. 1112. sz.
Január 1-jén a Panorámában hallgatva a maga felszólalását, életemben először szégyelltem, hogy magyar vagyok. Hogy merészelt? kinek a nevében? olyan kijelentést tenni anélkül, hogy a téma felmerült volna, „hogy nem kérjük vissza a régi határokat”. Vegye tudomásul, hogy igenis követeljük, akarjuk vissza az elrabolt határokat. Tanulja meg Trianont, velünk olyan borzalmas igazságtalanság történt, amit előbb-utóbb jóvá kell tenni.
Jószívvel és majdnem jókedvvel olvastam „Csacsi öreg belügyünk” c. írásodat a Beszélő első számában. Jókedvemet az gátolta, hogy a közelmúltban magam is meglepő dolgokat tapasztaltam leginkább a katolikus egyház berkeiben, ahová tartozónak vallom magam.
Az ország a kádárista hatalomtól nemcsak a kifizetendő” adóssághegyeket örökölte, hanem a gazdasági csőd fenyegető rémét is. Rengeteg a kijavítandó baj és hiba. Ezek egyik legnehezebben megoldható gondja az agrártermelés reformjával kapcsolatos. Azért oly bonyolult ez a kérdés, mert elválaszthatatlan a sorvasztásra ítélt falvak életkörülményeinek jobbá tevésétől, a falvak újjáélesztésétől.
A két kérdés nem választható szét, mégis tanúi vagyunk az ilyen kísérleteknek.
Fityiszt mutatna a Szent Jobb, de nem tud. Megteszem helyette én. Azt írja ugyanis Kovár Gyula a Történelmi Pártok Szövetségének megalakulásáról a Magyar Vasárnap karácsonyi számában, hogy „államalapító István királyunk óta a Kárpát-medencében még egyetlen alkalommal sem született ehhez hasonló szövetség.
Valósznűtlen, sőt valóságfeletti jelenség. Eleddig vagy tv nem volt, vagy forradalom. A két dolog valahogy összeférhetetlennek tetszett. Az elektronika és tömegközlés vívmánya olyan modern dolog ; a forradalom: történelem. Forradalmat ugyan egyikünk-másikunk megélt már, ám az eltelt idő, meg az emlékek hosszas vegetálása a feledés peremvidékén ugyancsak a szürreáliák birodalmába száműzte élményeinket. Talán éppen innen is a hátborzongató érzés: az elhomályosult részletek most a televízió képernyőjén tisztulnak ki ismét. Déjá vu. A forradalom a jelenbe helyeződik.
A Beszélő 2. próbasztámában „Kis októberi megemlékezés” című cikkhez szeretnék hozzászólni, mint az események egyik szervezője és résztvevője. Mózes Lajos cikkéhez tőlem is kapott néhány információt, és arról is tájékoztattam, amiről a cikkben nem írt, és ezért cikke egy kicsit bántóvá sikeredett. Bántóvá, ugyanis nagyon Budapest-centrikusan láttatja a várost. Rövid előzmény. 1989. június 8-án Mosonmagyaróvárott az MDF szervezésében nagy fórum volt 1956. október 26-ról.
„Mivel az illetékes belügyminiszter-helyettes én vagyok, közlöm, hogy a cikkben közölt információ téves és alaptalan.
A Gyöngyöshalász Faluközösségi Egyesület, a helyi HNF, az MDF és az Egyházközösség képviselői közérdekű bejelentése 1989. szeptember 19-én érkezett hozzám. A gyöngyöshalászi bejelentés előzményeinek megismerése után a megyei tanács gyöngyöshalászi területi referensének segítségével 1989. október 13-ára megbeszélést hívtam össze Gyöngyöshalászra. A megbeszélés előkészítéseként a vitatott témákban a megyei tanács vb.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
5 év 6 hét
7 év 31 hét
7 év 35 hét
7 év 35 hét
7 év 36 hét
7 év 37 hét
7 év 37 hét
7 év 39 hét
7 év 40 hét
7 év 40 hét