A kormány által gőzerővel tárgyalt 1996-os költségvetési irányelvek jóformán semmilyen pénzben kifejezhető „prioritást”, távlatos célt nem fogalmaznak meg az egyensúlyjavításon (azaz a fizetési mérleg és a költségvetési hiány „sarokszámain”) kívül. Ilyen vakmerőségre még Békesi László sem vetemedett. Az SZDSZ szerint ellenben a gazdasági növekedés, az oktatás, a kultúra, a művelődés, az egészségügy olyan prioritások, amelyek kedvéért némi bevételcsökkenést vagy többletkiadást igenis vállalni kell.

Göncz Árpád, ahol tud, uszít. Konszenzusra uszít, mint maga monda akkoron, amikor a kormány éppen ellene uszított. Öt évvel ezelőtt mögötte állt a parlamenti pártok konszenzusa.

A hübrisz

Múlt heti cikkünkben ostoba módon prejudikáltuk az Alkotmánybíróság várható döntését a felsőoktatási leépítésekkel kapcsolatban. Úgy ítéltük meg, hogy, ellentétben a televíziót érintő kormányhatározattal, amely ezer fő elbocsátására utasította a Magyar Televízió elnökét, a felsőoktatás ügyében a kormány kellő óvatossággal járt el. Nem határozza meg a leépítések mértékét, pusztán szíves ajánlatot tesz arra, miként lehet a kívánt összeget megtakarítani. Például X fő elbocsátásával. Nos, a kormány mégsem volt elég óvatos.

Az irányelveket egyelőre titkosan kezelik, de amit tudni lehet róluk, az meglehetősen vérfagyasztó. A legfőbb cél a költségvetési hiány és a nemzeti jövedelem központi újraelosztásba bekerülő hányadának az egyidejű és radikális csökkentése.

A csábító analógiáknak ezzel (egyelőre) vége. Az Antall-kormány lendületesen kezdte: először nyélbe ütötte a nevezetes paktumot, ami biztosította mozgásterét, megcsinálta a nagy horderejű önkormányzati törvényt, majd hozzáfogott volna a gazdasági intézkedésekhez is, ám rögtön az elején a taxisblokád sokkja riasztotta vissza a sokkterápiától, s ennek nyomán fogott hozzá Antall az első kormányátalakításhoz. Mentek szép sorban a miniszterek, ki ezért, ki azért, de a dolog egyértelműen a miniszterelnök kezében volt, s ő úgy sakkozott, hogy politikailag semlegesítette menesztett minisztereit.

„Minden kelet-európai országnak sürgősen olyan törvényt kell elfogadnia, amely biztosítja a hitleristák által elrabolt vagy a kommunisták által államosított egykori zsidó vagyontárgyak visszajuttatását, vagy az azokért való kárpótlást.

A Német Szövetségi Köztársaságnak a zsidóság kárpótlását célzó 1956-ban és 1957-ben hozott két törvénye eredetileg nem terjedt ki a magyar zsidóság sérelmeire. 1971-ben azután a németek a magyar kormánnyal, illetve a Nácizmus Üldözötteinek Országos Érdekvédelmi Szervezetével (NÜÉSZ) kötött külön megállapodás alapján mintegy százmillió márkát utaltak át a magyar államnak, amit azonban kizárólag a deportálás során elvesztett személyi vagyontárgyak megtérítésére lehetett felhasználni. Az elosztást maga a NÜÉSZ végezte, de az összeg nagy részét nem kapták meg a jogosultak.

1991-ben az illetékesek még attól tartottak, hogy a kárpótlás érdektelenségbe fullad, és az igények kielégítésére előirányzott mintegy 80 milliárd forintnyi jegy az Országos Kárpótlási és Kárrendezési Hivatal (OKKH) nyakán marad. Sepsey Tamás, az OKKH elnöke még 1992 végén is biztosra vette, hogy a kibocsátás majd jóval az előzetesen kalkulált érték alatt, 60-70 milliárd körül alakul, és 1993 közepére be is fejeződik az első és a második kárpótlási törvény végrehajtása.

Ha az ötletgazdák vettek annyi fáradságot, mint 1994 májusában mi itt a Beszélőben, s megnézték Somogy megye 1990-es, valamint 1994-es választási eredményeit, akkor aránylag biztosra mehettek, mikor Kaposvárt választották ki a próbavoksolás színhelyéül.

1994. május 20-i számunkban a pártlistákra leadott szavazatok földrajzi-regionális különbségeit elemezve ezt írtuk: „Minden regionális beosztásnak fittyet hány Somogy megye. Kisgazda szempontból hozzátartozik a Dél-Dunántúlhoz.

Nem mintha a dolog üzleti oldala nem lenne az. Ha a Dániel úti nyomdászüdülő hasznosításából akarnánk levonni következtetéseinket, azt kellene gondolni, az üzlet nálunk főképpen abból áll, hogy ki kit ver át. Van itt minden a már leírt erőszak alkalmazásán kívül is: bérletnek álcázott tulajdonátjátszás a törvényi tiltás ellenében, különmegállapodás és tárgyalás a társ háta mögött, jogi képviselő átállása az egyik fél oldaláról a másik fél oldalára, szemérmetlen hazudozás a nyilvánosság előtt szóban és írásban; csak pénz nincs nagyon. Azt helyettesítik a trükkök.