Ütött a szakszervezeti vagyon végleges felosztásának órája. Azért – úgy tűnik – a vagyonviták eltartanak még egy darabig. Az újonnan vagyonhoz jutott konföderációk apródonként szembesülnek a keserű ténnyel, hogy a működésük anyagi alapjait megerősíteni hivatott birtokon nem sok fű terem számukra. Akkor, amikor 1992 őszén a szakszervezeti vagyon felosztásáról megegyeztek az MSZOSZ-szel, ők sokkal erősebbnek, az MSZOSZ meg sokkal gyengébbnek látszott, mint most, amikor a végrehajtásra sor kerül.

Az ombudsman jogintézményének megszületése majdnem hat évig tartott. 1989-ben nagy általánosságban bekerült az alkotmányba, aztán az ombudsmanok elvben egyre szaporodtak a különféle sarkalatos törvények megszületése során, az ún. ombudsmantörvény, amely végül is szabályozta, hogy hányféle országgyűlési biztosunk lesz, 1993-ban született meg, ám a személyeket akkor nem sikerült megválasztani. A szavazásnál derült ki, hogy nincs konszenzus az ellenzéki és kormánypártok között, ami a szükséges kétharmados szavazatarányhoz kell.

Állásfoglalás az érdekegyeztetés helyzetéről, az Érdekegyeztető Tanács munkájáról

A Demokrata Liga küldöttgyűlése értetlenül áll az előtt, hogy az egészségügy, az oktatás, az energiaszektor válságjelenségei, a lakosságot fenyegető újabb megszorítások veszélye ellenére az ÉT munkavállalói oldalának a jelek szerint egyetlen gondja a saját összetételével összefüggő egyre erőteljesebb nyilvános vita élezése.

1991-ben az illetékesek még attól tartottak, hogy a kárpótlás érdektelenségbe fullad, és az igények kielégítésére előirányzott mintegy 80 milliárd forintnyi jegy az Országos Kárpótlási és Kárrendezési Hivatal (OKKH) nyakán marad. Sepsey Tamás, az OKKH elnöke még 1992 végén is biztosra vette, hogy a kibocsátás majd jóval az előzetesen kalkulált érték alatt, 60-70 milliárd körül alakul, és 1993 közepére be is fejeződik az első és a második kárpótlási törvény végrehajtása.

A Német Szövetségi Köztársaságnak a zsidóság kárpótlását célzó 1956-ban és 1957-ben hozott két törvénye eredetileg nem terjedt ki a magyar zsidóság sérelmeire. 1971-ben azután a németek a magyar kormánnyal, illetve a Nácizmus Üldözötteinek Országos Érdekvédelmi Szervezetével (NÜÉSZ) kötött külön megállapodás alapján mintegy százmillió márkát utaltak át a magyar államnak, amit azonban kizárólag a deportálás során elvesztett személyi vagyontárgyak megtérítésére lehetett felhasználni. Az elosztást maga a NÜÉSZ végezte, de az összeg nagy részét nem kapták meg a jogosultak.

A csábító analógiáknak ezzel (egyelőre) vége. Az Antall-kormány lendületesen kezdte: először nyélbe ütötte a nevezetes paktumot, ami biztosította mozgásterét, megcsinálta a nagy horderejű önkormányzati törvényt, majd hozzáfogott volna a gazdasági intézkedésekhez is, ám rögtön az elején a taxisblokád sokkja riasztotta vissza a sokkterápiától, s ennek nyomán fogott hozzá Antall az első kormányátalakításhoz. Mentek szép sorban a miniszterek, ki ezért, ki azért, de a dolog egyértelműen a miniszterelnök kezében volt, s ő úgy sakkozott, hogy politikailag semlegesítette menesztett minisztereit.

„Minden kelet-európai országnak sürgősen olyan törvényt kell elfogadnia, amely biztosítja a hitleristák által elrabolt vagy a kommunisták által államosított egykori zsidó vagyontárgyak visszajuttatását, vagy az azokért való kárpótlást.

Az irányelveket egyelőre titkosan kezelik, de amit tudni lehet róluk, az meglehetősen vérfagyasztó. A legfőbb cél a költségvetési hiány és a nemzeti jövedelem központi újraelosztásba bekerülő hányadának az egyidejű és radikális csökkentése.

A sztrájk meghirdetése nem a kongresszus feladata, jelentette ki újságírók előtt Nagy Sándor, az MSZOSZ újraválasztott elnöke. Pedig korábban világgá kürtölték: a május 5–6-i nagy szakszervezeti találkozó majd választ ad arra, hogy a kormány nem enged a március 12-ből, és hogy néhány ötlet kicsipegetése után elveti az MSZOSZ „alternatív csomagját”. A választ, szögezte le utólag Nagy Sándor, a kongresszus által elfogadott nyilatkozat tartalmazza. Ám a nyilatkozat kissé diplomatikusra sikeredett.

Az egypárt- és egylaprendszer éveiben az Esti Hírlap volt az egyetlen bulvárlap. Fénykorában negyedmillió példányban kelt el délutánonként a főváros utcáin, és szép nyereséget hozott a pártkiadónak. Azután elszaporodtak a pártok, a lapok és a laptulajdonosok. 1990-ben az Esti Hírlap többségi tulajdonjogát a szerkesztőség beleegyezésével Robert Maxwell szerezte meg.