Bibó és az 1989–90. évi változás értelme

Míg folyt a gigászi küzdelem a régi rend legyűréséért, nap nem múlt el anélkül, hogy Bibó István nevét, gondolatait ne idézték volna az Ellenzéki Kerekasztal legkülönbözőbb „szegletei” felől. Ha az EKA-nak lett volna lobogója, Bibó képe bizonyára rajta lett volna.

Az utóbbi hónapokban fülsiketítő a csend Bibó körül.

Ez a város – magyar nevén Szentendre – a Duna partján, Budapesttől alig néhány kilométernyire található, egyesek kritériumai szerint még sincs Európában. Hogy miért nem? A Magyar Rádió egyik riportere tudatta velünk: az olaszok (és félreérthetetlenül ő maga is) úgy vélik, mi magyarok európaiak vagyunk, és mindig is azok voltunk, mivel latin betűt használunk, és a nyugati, nem a keleti kereszténységet vettük fel (a hangsúlyos elhatárolódás a riporternőtől való).

A sajtóban nem az egy és nem a más, hanem a véletlen van birtokon belül. Az előző számunkban már említettük, hogy a sajtó a rendőrfőkapitány helyettesével kapcsolatos információkat sajátos módon szűri. Azóta újabb tapasztalatokat szereztünk.

1. A Szombat délelőtt riportere megkeresett, hogy mondjam el a véleményemet a dologról. Elmondtam. Biztosan butaságokat mondtam, mert a riport nem hangzott el a rádióban.

2. A Tallózó szerkesztősége üzent nekem, hogy a „Kapunk egy Túróst?” című cikkemet átveszik a Beszélőből.

Minálunk egy ideje másról se esik szó, mint Európáról. „Csak le ne maradjunk az Európába induló vonatról!” „Hosszú az út Európáig, de nincs más választásunk!” „Csak demokratikus államrenddel állíthatunk be Európába!” Ilyen és ehhez hasonló szóvirágoktól hemzseg a napisajtónk és egyéb publicisztikánk.

De vajon ismerjük-e az Európába vezető legrövidebb utat? És vajon ismerjük-e a helyi szokásokat? Nem leselkednek-e ránk (legalábbis jelen állapotunkban) e tekintetben kínos meglepetések?

Sok helyről, sokszor lehet egyre csalódottabb hangokat hallani a rendszerváltással kapcsolatban. Általános vélemény, hogy semmi nem változott.

Én megkockáztatnám azt is: minden rosszabb lett. No nem a 70-es, 80-as évek kádári rendszerét véve alapul, hanem a kormányalakítást megelőző féléves „interregnumot”. A „már nem” és „még nem” időszak boldog, várakozó önfeledtségét és lubickoló szabadságérzését.

A párt, hogy én még ezzel az elavult kifejezéssel éljek, felkérte a „sajtóval foglalkozó” országgyűlési bizottságot, ellenőriztesse a megyei lapok privatizációjának, eladásának ilyen és ilyen (tételesen felsorolt) szempontjait. Tulajdonrész, ahogy a levél kifejezetten leszögezi, nem tartható meg.

Sajtó és közvélemény erkölcsi felháborodással és a szenzációnak kijáró izgalommal fogadta a „Carlos-ügy” leleplezéseit, majd újabb és újabb kiszivárgott részleteit.

Ha most eltekintünk az ügyhöz mintegy természetesen kapcsolódó manipulatív elemektől (amelyekkel sajtó és kormányzat egyaránt szívesen él a mai nehéz, áremeléses időkben), sokkal inkább a reagálások naiv és apolitikus volta megdöbbentő, mint maga az ügy.

A csodálkozásnak és felháborodásnak ez a moraja ugyanis arra vall, hogy közvéleményünkben még mindig sok illúzió él a Kádár-rendszerrel s annak mibenl

A múlt nyári, Habsburg Ottó kezdeményezte vasfüggönyszaggatás meg a most május 10-én meghirdetett romániai irredenta – de csak jelképes – Besszarábia-visszafoglalás keveredhetett azoknak az agyában, akik a mostani június 3-i trianoni emléknapot hasonló határátjárogatással akarták emlékezetessé tenni. Szó se róla, az ötlet – Bukarestből nézve – nem volt rossz.

Mintha semmi nem változott volna. Nem lett több a demokrácia éltetője, a türelem, csak új fundamentalisták jöttek. Filmet akarnak betiltatni, abortusztilalmat elrendelni, kötelező hittant vagy erkölcstant bevezetni.

Elhiszem, hogy a „Krisztus utolsó megkísérlése” sértette a keresztény hívők érzékenységét. De miért ne nézhetnék meg azok, akik nem keresztény hívők? Vagy attól félnek egyesek, hogy véletlenül néhány hívő is betéved a moziba? De hát ott az egyház, ez a roppant szellemi és erkölcsi hatalom!

A Világkiállítási Programiroda nevű kormányhivatal munkatársa, dr. Hargitai József egyetért velem. Mégpedig nem amiatt, amit leírtam – higgyék el: nem úgy gondoltam én, hogy Greskovitsék sikerrel kijárták a marxista–leninista fogalmazó-tanfolyamot –, hanem mert használtam egy szót. A kulcsszó: szocializmus – fejtegette még ellenzéki író korában a csehszlovák elnök, és ez, úgy látszik, változatlanul időszerű. Igaz, a szocializmus (marxizmus, trockizmus, kommunizmus stb.) nem az egyetértési kényszer Jolly Jokere többé, mint Havelnél, hanem a denunciálásé.