Skip to main content

Hátsó oldal


„Megkezdődött az összehangolt támadás a magyar sajtóban az SZDSZ, az MSZP stb. részéről a fakultatív hitoktatás bevezetése ellen.


A párt, hogy én még ezzel az elavult kifejezéssel éljek, felkérte a „sajtóval foglalkozó” országgyűlési bizottságot, ellenőriztesse a megyei lapok privatizációjának, eladásának ilyen és ilyen (tételesen felsorolt) szempontjait. Tulajdonrész, ahogy a levél kifejezetten leszögezi, nem tartható meg.


Sok helyről, sokszor lehet egyre csalódottabb hangokat hallani a rendszerváltással kapcsolatban. Általános vélemény, hogy semmi nem változott.

Én megkockáztatnám azt is: minden rosszabb lett. No nem a 70-es, 80-as évek kádári rendszerét véve alapul, hanem a kormányalakítást megelőző féléves „interregnumot”. A „már nem” és „még nem” időszak boldog, várakozó önfeledtségét és lubickoló szabadságérzését.



A sajtóban nem az egy és nem a más, hanem a véletlen van birtokon belül. Az előző számunkban már említettük, hogy a sajtó a rendőrfőkapitány helyettesével kapcsolatos információkat sajátos módon szűri. Azóta újabb tapasztalatokat szereztünk.

1. A Szombat délelőtt riportere megkeresett, hogy mondjam el a véleményemet a dologról. Elmondtam. Biztosan butaságokat mondtam, mert a riport nem hangzott el a rádióban.

2. A Tallózó szerkesztősége üzent nekem, hogy a „Kapunk egy Túróst?” című cikkemet átveszik a Beszélőből.





Minálunk egy ideje másról se esik szó, mint Európáról. „Csak le ne maradjunk az Európába induló vonatról!” „Hosszú az út Európáig, de nincs más választásunk!” „Csak demokratikus államrenddel állíthatunk be Európába!” Ilyen és ehhez hasonló szóvirágoktól hemzseg a napisajtónk és egyéb publicisztikánk.

De vajon ismerjük-e az Európába vezető legrövidebb utat? És vajon ismerjük-e a helyi szokásokat? Nem leselkednek-e ránk (legalábbis jelen állapotunkban) e tekintetben kínos meglepetések?



Ez a város – magyar nevén Szentendre – a Duna partján, Budapesttől alig néhány kilométernyire található, egyesek kritériumai szerint még sincs Európában. Hogy miért nem? A Magyar Rádió egyik riportere tudatta velünk: az olaszok (és félreérthetetlenül ő maga is) úgy vélik, mi magyarok európaiak vagyunk, és mindig is azok voltunk, mivel latin betűt használunk, és a nyugati, nem a keleti kereszténységet vettük fel (a hangsúlyos elhatárolódás a riporternőtől való).


Sajtó és közvélemény erkölcsi felháborodással és a szenzációnak kijáró izgalommal fogadta a „Carlos-ügy” leleplezéseit, majd újabb és újabb kiszivárgott részleteit.

Ha most eltekintünk az ügyhöz mintegy természetesen kapcsolódó manipulatív elemektől (amelyekkel sajtó és kormányzat egyaránt szívesen él a mai nehéz, áremeléses időkben), sokkal inkább a reagálások naiv és apolitikus volta megdöbbentő, mint maga az ügy.

A csodálkozásnak és felháborodásnak ez a moraja ugyanis arra vall, hogy közvéleményünkben még mindig sok illúzió él a Kádár-rendszerrel s annak mibenl





Imádom ezt a kifejezést. Karrierje, mint a termékszerkezet-váltásé, később a közmegegyezésé, majd az Európához való felzárkózásé „fényesen ível” (ez is szép) felfelé.

Belső szerkezetét tekintve (szemantika) finomságokban gazdag, elemzéssel alig visszaadható a megszorítások egész sora, amelyet e kifejezés felvonultat: „csatározások”, és nem, mondjuk, csaták, mert apró-cseprők, kis csoportok között folynak és végeláthatatlanok.



A Világkiállítási Programiroda nevű kormányhivatal munkatársa, dr. Hargitai József egyetért velem. Mégpedig nem amiatt, amit leírtam – higgyék el: nem úgy gondoltam én, hogy Greskovitsék sikerrel kijárták a marxista–leninista fogalmazó-tanfolyamot –, hanem mert használtam egy szót. A kulcsszó: szocializmus – fejtegette még ellenzéki író korában a csehszlovák elnök, és ez, úgy látszik, változatlanul időszerű. Igaz, a szocializmus (marxizmus, trockizmus, kommunizmus stb.) nem az egyetértési kényszer Jolly Jokere többé, mint Havelnél, hanem a denunciálásé.


Mintha semmi nem változott volna. Nem lett több a demokrácia éltetője, a türelem, csak új fundamentalisták jöttek. Filmet akarnak betiltatni, abortusztilalmat elrendelni, kötelező hittant vagy erkölcstant bevezetni.

Elhiszem, hogy a „Krisztus utolsó megkísérlése” sértette a keresztény hívők érzékenységét. De miért ne nézhetnék meg azok, akik nem keresztény hívők? Vagy attól félnek egyesek, hogy véletlenül néhány hívő is betéved a moziba? De hát ott az egyház, ez a roppant szellemi és erkölcsi hatalom!


Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon