A magyarázatok azért nem hiányoznak. A Világgazdaság az MNB meg nem nevezett szakértőire hivatkozva múlt csütörtökön például magyarázatot adott arra, hogy az MNB adatai szerint miért is exportálunk 500 millió rubellel több árut a KGST-országokba (növelve alig behajtható követeléseinket), mint amiről a külkereskedelmi tárca állítólag tud. Ha jól értem, a magyarázat az, hogy „1991-re 500 millió rubelnyi fizetés húzódott át”. A lap nem részletezi, hogy az áthúzódás pontosan mit is jelent, vélhetően azt, hogy ekkora értékű exportra csak idén fizettünk rá.

Miért kell a gazdaságpolitika középpontjába helyezni az exportot?

A gazdasági szakértők többsége ma egyetért abban, hogy a súlyos eladósodás és növekvő infláció körülményei között veszélyes, ha a gazdaság teljesítménye huzamosan csökken vagy erőteljesen visszaesik, a munkanélküliség ezzel együtt nőttön-nő, hiszen ezen a csökkenő bázison a gazdasági egyensúly (a külső fizetéseké és a hazai költségvetésé) esetleg el sem érhető.

Beszélő: Miért készítettetek válságkezelő programot?

Greskovits Béla: Egy kormányzásra készülődő ellenzéki párt jól teszi, ha időről időre föltérképezi az ország állapotát, és végiggondolja, hogy ő mit tenne, ha a kormányban volna, és mit képviseljen a már megszerzett politikai-hatalmi pozíciókban. A magyar gazdaság válságban van. A miniszterelnök úr azt állítja, nincs is válság, mint ahogy a 80-as évek elején-közepén sem szerették hallani ezt a szót.

Elkészítették, világoskék füzetbe fűzték, és az SZDSZ ügyvivői testülete szét is küldte a tagságnak a szabad demokraták válságkezelő programjának téziseit, „A liberális megoldás” címmel. Szerkesztette és megszövegezte Greskovits Béla közgazdász, párton belüli és független szakértők, valamint szabad demokrata szakmai tagozatok tanulmányai és egymás közti vitái alapján.

Greskovits Béla leginkább talán a harmadmagával írt, „Hidak – de hová?” című tanulmánnyal hívta föl magára a figyelmet; ebben a szerzők még az órendszerbeli világkiállítási ábrándot bírálták.

Érdekes írást közöl a Népszabadság Almási Miklós esztéta tollából, Ne bántsatok a Kupát címmel. Kupa Mihályt még nem bántják, csak csipkedik… Akinek humora van, distanciája önmagához, és mániákusan csinálja, ami a dolga, a fontos dolgokat belevasalja az emberek szürkeállományába, optimista, lépései mögött vonzerő, szakértelem, átgondoltság áll, mögötte pedig szinte sohase látott sikerű „Public Relation” kampány. A bírálatok pedig azok részéről érik – írja a Népszabadság –, akik különböző programokra, mint például kárpótlás, világkiállítás, pénzt kérnek.

Beszélő: Az antiinflációs és a privatizációs politika összekapcsolása új elképzelés, hiszen eddig, a gyors (vagy kevésbé gyors) privatizációt „csak” a megállítandó termelés-visszaesés és a megteremtendő versenyképesség logikája szerint képzeltük el.

Greskovits Béla: Csakugyan, ha nem bontjuk le radikális ütemben az állami tulajdont, akkor a gazdaság nem stabilizálható.

Érdemes újra végiggondolni a rubelaktívum történetét. Még 1989-ben, amikor a rubelelszámolású kereskedelmünkben s ezen belül is a Szovjetunióval példátlanul nagy – s akkor elviselhetetlennek tartott – aktívumunkat elértük, fölmerült, hogy vállalatok engedély nélkül exportáltak.

Bokros Lajos – írásaival Rikardó Dávid név alatt találkoztak a régi Beszélő olvasói – sokáig a Pénzügykutató Intézetben dolgozott, Surányi Györggyel együtt részt vett a ’87-es bankreform (kétszintűvé tétel) koncepciójának kidolgozásában; az intézet feloszlatásakor a Magyar Nemzeti Bank (MNB) vezető munkatársa lett. Fél éven át – lemondásáig – országgyűlési képviselő az MSZP színeiben. A Budapest Bank első számú emberévé jelölésének körülményeiről csak annyit hallhattunk tőle, hogy Csépi kérte föl.

Az utolsó „tisztességes” tanácsülés 1988 júniusában volt Prágában. Ekkor a szervezet egész múltját meghazudtoló célokat hirdettek meg: közös piacot, valutaátválthatóságot, vállalkozói együttműködésre épülő regionális együttműködést. Ezek a forradalmian új jelszavak lelkesedéssel töltötték el a térség némely nyugati megfigyelőjét (így az ENSZ Európai Gazdasági Bizottságának éves jelentését készítőket és számos osztrák meg francia szaktekintélyt is), a térségben azonban – a hivatalból derűlátó sajtóhangokat nem számítva – a kételkedés volt a jellemző.

A „késő Kádár-korszakban” az ellenzék és a közgazdászszakma sokkal hatásosabban tudott képviselni egy alternatívának gondolt gazdasági programot, mint ma. A hatást – úgy hiszem – nemhogy rontotta, hanem erősítette a reformközgazdászok csoportjának a hatalommal való összefonódása.

Az évtizedes alkujukban, kompromisszumokban megedződött reformerek a gazdaság intézményrendszerében meglévő kétségtelen pozitívumokra építve mutattak „utat”.