Már az iskolában…

A gazdálkodás a háztartásban kezdődik. Két azonos jövedelmű és összetételű család közül az egyik jobban, a másik rosszabbul él, csupán mert másként gazdálkodnak jövedelmeikkel. Más árukat vásárolnak ugyanarra a használati célra, az egyik pazarol, a másik okosan osztja be a pénzét, és azt veszi meg, ami legjobban megfelel szükségleteinek. Ezt ismerték fel számos országban, amikor beiktatták a „háztartástant” az iskolai tanrendbe.

De a sztrájk végül is megegyezés következtében elmaradt, a harci kedv lassanként átadta a helyét a beletörődés és tehetetlenség érzésének.

A Japánból hazaérkezett Kupa Mihály meglehetősen ingerülten reagált a Magyar Rádió riporterének arra a megjegyzésére, hogy a hazai sajtóban az utóbbi hetekben sorra jelennek meg a Magyarország eladósodásának, az adósságállomány kezelésének a kérdéseit boncolgató publikációk. Tarafás Imre egy interjúban ugyancsak „nemkívánatosnak” minősítette a kérdés firtatását. A pénzügyminiszter és a Magyar Nemzeti Bank első elnökhelyettesének a bosszúsága nem teljesen alaptalan, de csak részben indokolt.

Lehetett volna

Különböző napilapokban az utóbbi hetekben sokan – köztük jómagam is – kifejtettük nézetünket aktuális lakásügyi problémákról. Szabadjon most néhány általánosabb gondolatot megpendítenem.

Mi lehetne – lehetett volna – a rendszerváltás logikája a „lakásfronton”?

Véleményem szerint legelső lépésben, mintegy politikai gesztusként is, nyilvánosságra kellett volna hozni az előző pártállam kiskapus, huncut rendeleteit, belső utasításait. Ezeket a kiskapukat azonnal be kellett volna csukni.

Kupa Mihály Pénzügyminiszter Úrnak

Mélyen tisztelt Miniszter Úr!

Alulírott B. E., a fenti cég tulajdonosa, felbátorodván újságnyilatkozatain és a ménfőcsanaki vitafórumon, bátorkodom Önt az alábbi kálváriám ismertetésével zavarni, és kérem szíves segítségét, hogy a jelen szövevényes adminisztráció leállításán segítségemre legyen.

Vállalkozásom nemzetközi szállítmányozói tevékenység, kontinentális és határspedíciós vonatkozásban.

A jelek szerint az Antall-kormány a privatizáció brit–német módszerét igyekszik átvenni. Csakhogy ezek a módszerek a magyar esetben nem, vagy – miként az eddigi hazai privatizációs tapasztalatok is mutatják – csak igen rossz hatásfokkal alkalmazhatók.

Ki más hozhatná létre…?

A brit–német módszer mellett lehetséges privatizációs út az állami vagyon szétosztása is.

Múlt heti sorozatcikkünkben már jeleztük, a vásárlókat a termelők, forgalmazók kötelesek tájékoztatni az áruk meghatározott tulajdonságairól, ezalól nem bújhatnak ki. A „textilkresz” előírja, hogy milyen jelzéseket kell a ruhára eltávolíthatatlanul rávarrni a kezelés módjáról, az élelmiszertörvény, hogy mit kell az élelmiszerekre ráírni a vásárlók tájékoztatására.

A program kulcspontnak tekinti, hogy a magántulajdon áttörésszerűen tért hódítson, és csökkenjen az állam gazdasági szerepvállalása az előttünk álló négy év során. Ha nem is említi, de lezárja a korábbi kormánykörökből kiszüremlő keresletkorlátozás–kínálatélénkítés vitát: a belföldi keresletnövelés „természetes útja” mellett tör lándzsát, megkövetelve, hogy a belső piaci fogyasztás csakis az exporttöbbletek révén bővüljön.

Talán két éve is van annak, hogy J. C. Brada csehszlovák születésű, „keményen” neoliberális beállítottságú híres amerikai szovjetgazdaság-kutatóval beszélve, a nálunk szokásos ellenérvekkel bíráltam azt az elképzelést, hogy az állami vállalatok vagyonát valamifajta „kuponok” formájában ki kellene osztani az állampolgárok között.

Minden bizonnyal a helyzet kényszerítette ki az SZDSZ-ből az ötletet. Adva volt egy kellemetlen kárpótlási törvényjavaslat meg a körülötte gerjesztett indulatok, várakozások. Ilyen jelentős párt ugyebár nem politizálhat teljesen a közhangulattal szemben. Tölgyessy Péter számon is kérte a Fidesztől, hogy miért nem veszi figyelembe a politikai tényezőket is a jogi, igazságossági, közgazdasági megfontolások mellett.