Eléggé vontatottan alkalmazzák az 1986 őszén életbe lépett csődtörvényt: a vállalatok kifizetetlen számláinak összértéke az utóbbi másfél évben 15-20-szorosára (becslések szerint 10-20 milliárd forintról 130-300 milliárdra) nőtt.

1990-re több mint 500 felszámolási ügy került a bíróságok elé, azonban a ténylegesen lefolytatott eljárások döntő többsége kisszövetkezetek, gmk-k és gazdasági társaságok ellen folyt.

Az előzmények

A politikai egyeztetőtárgyalások legfőbb célja a többpártrendszerre való békés átmenet feltételeinek kidolgozása volt. Pontosabban: az ellenzéki pártoknak volt ez a legfőbb célja, az MSZMP ugyanis kezdettől fogva azon volt, hogy a tárgyalásokat a kormányzati felelősség megosztására is felhasználja. Még közelebb járunk azonban az igazsághoz, ha azt állítjuk: a rendkívül zilált állapotban lévő MSZMP-ről egyre inkább leváló kormány felelősségmegosztási törekvéseiről volt itt elsősorban szó.

A törvénytervezetnek természetesen nem használt az idő múlása. A Központi Statisztikai Hivatal – az ipari és kereskedelmi tárca felkérésére – egyszeri adatszolgáltatással próbálta felmérni a tényleges helyzetet. Vizsgálatukból kiderült, hogy összesen már csak 8-9 ezer üzlet esik az úgynevezett előprivatizálás kategóriájába. Lehet, hogy ez a szám az időközben szintén privatizálásra ajánlott gyógyszertárak és benzinkutak révén valamennyivel több lesz.

Illúzió volt már az is, hogy száz nap alatt valami látványos dolgot tud a kormány tenni. Ezt az illúziót azonban éppen a kormány táplálta. Különösen túlzás volt a mezőgazdaságban látványos változásokat sejtetni. Józan gondolkodású politikus nem is remélt ilyesmit.

Bár a bizottság elnöke, dr. Török Ádám, többször is leszögezte, hogy a Videoton-vizsgálattal semmiféle precedenst nem kívántak teremteni, s kizárta a prekoncepció lehetőségét is, mégsem volt sem pártatlan, sem elfogulatlan a székesfehérvári vállalat kibontakozási stratégiáját elemző s végkövetkeztetéseiben nemegyszer önmagának is ellentmondó jelentés.

Várható, hogy a közeljövőben hasonló felügyelőbizottságok vizsgálják majd az átalakult nagyvállalati szervezetek központjainak tevékenységét.

Az értékadó bevezetéséhez a telkek és földek értékének megállapítására és nyilvántartására van szükség. A fővárosi telkek viszonylatában ehhez minden tekintetben kielégítő alap és útmutatás a Budapesten 1917. december 17-én bevezetett telekértékadó Pikler J. Gyula által készített szabályrendelete. Telekérték-nyilvántartó hivatalt állítottak fel, amely együttműködött a melléje rendelt szakbizottsággal. A hivatal területegységenként megállapította a város összes telkeinek piaci értékét. Az értékeléseket a legnagyobb nyilvánosság elé bocsátotta.

A sztrájk után még egyszer sorompóba lépett a Bányaipari Dolgozók Szakszervezete (BDSZ) és a liga: Szokolai Sándor igazgató ugyanis úgy formulázta meg a Túri üzemvezetővel megújított szerződést, hogy megbízatása a kiválásról meghozandó döntésig tart.

A szovjethatalom szétesése, a közelgő polgárháború veszélye pedig eloszlatta az üzletemberek csaknem húszéves álmát. Magyarország legalábbis a belátható jövőben nem lesz ugródeszka az egykor korlátlannak hitt szovjet vagy legalábbis orosz piac felé. Inkább félő, hogy ismét végvárrá válik Ázsia és Európa között.

A csekély érdeklődést jól mutatja, hogy a látszólag gombamód szaporodó vegyesvállalatok jószerivel tőke nélkül jönnek létre.

Állításom magától értetődő annak, aki ismeri a földjáradék elméletét. Ezt az elméletet a múlt század elején Ricardo dolgozta ki, Marx is átvette, és a mai nyugati közgazdaságtanban is érvényesnek tekintik. A keletkezése óta eltelt idő során az elméletet finomították és gazdagították, de a lényeget megőrizték.

Az eredeti gondolatmenet szerint, amikor az emberek letelepednek egy országban, kezdetben a legjobb földeket művelik meg. Idő teltével azonban szaporodik a népesség, újabb és most már rosszabb földeket kell művelés alá vonni.

A helyhatósági választások előtt vagy után mindenképpen kormányzati döntésnek kell születnie az óbudai Hajógyári-sziget sorsáról. Lassan két és fél éve annak, hogy Angyal Ádám vezérigazgató felvetette a veszteségesen működő hajógyár bezárásának és az alatta lévő sziget hasznosításának lehetőségét. A „kinek van igaza?” kérdése tartja azóta is lázban a sajtót. Érvek és ellenérvek zúdulnak az olvasókra, melyeket nehéz elfogultságtól mentesen értékelni.

A 155 évvel ezelőtt gróf Széchenyi István alapította gyár a második világháború utáni esztendőkben került bajba.