A deregulálás elsősorban az állami szervezeteket vette célba, nemritkán deregulálásnak álcázva nagyon is centralizáló, a hatalmat egy kézben összpontosítani kívánó törekvéseket, teret engedve egyes szakmák, lobbyk partikuláris érdekeinek. Az állam ne hamisítsa meg a verseny semlegességét, építsen le minden nem normatív beavatkozást, egyedi elbírálást, például ne kösse engedélyhez a fogyasztásicikk-importot, ne bánjon másként a vállalkozókkal, mint a vállalatokkal, ne akadályozza a piaci viszonyok kialakulását.

Bauer Tamás: Javaslatotok logikája a következő: indokolt, hogy mindenki kapjon kárpótlást, részben mert végigélte az elmúlt negyven évet, részben mert viselnie kell ennek a negyven évnek a kedvezőtlen örökségét. Az egykori tulajdonosoknak távolról sem teljesen térítik meg az őket valamikor ért kárt (a kárpótlás degresszív); viszont a többiek részesednek, hiszen valamennyien állampolgárok vagyunk. De hát az állam is mi vagyunk.

Hozzászoktunk ahhoz, hogy helyettünk mások intézkednek, cselekszenek, gondolkodnak és gondoskodnak. Többnyire rosszul. Hozzászoktunk ahhoz, hogy vásárlói jogainkat törvények, rendeletek védik, csak éppen nem mindig tartják be őket.

Nem várt reménysugarat vélt megcsillanni a 410 ezer budapesti bérlakás lakóinak majd egyharmada. Hallomások, kiszivárgott elképzelések, radikális – négy-ötszörös – lakbéremelésről szóltak, miközben hihetetlen mértékben megugrottak az ingatlanárak, nőttek a fenntartási költségek, ráadásul az új fővárosi önkormányzat sem ígért semmi jót, ami a felújítások ütemét, színvonalát illeti. (Becslések szerint ez mintegy 200–250 milliárd forintba kerülne.) Ebben a helyzetben megoldásnak, így a bérlők elemi érdekének a bérlakások minél előbbi megvásárlása tűnt.

Olyan kérdésben csaptak össze a kormány képviselőivel, amely a népfelség legfőbb szintjein már eldőlt: hogy legyen-e továbbra is bérszabályozás, vagy pedig egyáltalán ne korlátozza többé az állam a munkáltatókat béremelési döntéseikben. A kormány sokáig az utóbbit tartotta üdvözítőnek, ilyen értelemben tárgyalt ősszel az ÉT bér- és munkaügyi szakbizottságában, sőt a parlamentnek benyújtott hároméves programjában is a bérszabályozás ’91.

A monetáris politika hatékonysága nemcsak azon múlik, hogy világosak-e a céljai, hanem azon is, hogy a társadalom és az intézményi környezet alkalmas-e a kívánt hatások befogadására. E fogadókészség, mint még kitérünk rá, a ma túlméretezett állami újraelosztás csökkentésén, az állami szolgáltatások jelentős részének piacivá tételén is múlik. De fel kell készülni egy ilyen átalakulás társadalmi elfogadtatására is.

A számvevőszék létrehozását éles polémia előzte meg. Abban egyetértés volt, hogy az ÁSZ alapvető fontosságú intézmény. A viták elsősorban akörül folytak, megvannak-e a működéshez szükséges feltételek. A kritikusok arra figyelmeztettek, hogy még nincs államháztartási törvény, és arra is, hogy a számvevőszékből könnyen lehet – céljával ellentétesen – az állam ellenőrzésének eszköze. Sokan attól is tartottak, hogy az ÁSZ vezetőit, akiknek mandátuma a parlamenti ciklusnál hosszabb időre szól, túlságosan is a még működő „állampárti parlament” ízlése szerint választják ki.

Ne fektessen be a kormány!
Palotás János (MDF) felszólalásából

Az államtitkár asszony úgy kezdte expozéját, hogy egy rendkívüli helyzet rendkívüli költségvetéséről van szó. Engedjék meg, hogy én ezt ne fogadjam el: ez a helyzet, amiben most vagyunk, nem annyira determinált és rendkívüli, amiből kizárólag csak ilyen költségvetés következik.

Többe kerül a demokrácia?

Lehet-e a beterjesztett költségvetést politikai irányvonalában megkérdőjelezni?

Február végén, amikor már biztosat lehet tudni a szabályozókról és a szénárakról, ismét előveszik a bérkérdést. A mostani egyezséget az egyes vállalatokon belüli érdekegyeztető tárgyalásokon váltják aprópénzre; hogy valójában mekkora lesz a bérfejlesztés, az az adott vállalat „helyzetétől” is függ (többek között attól, mennyi az adósságszolgálat az eocén-, illetőleg liászprogram állami beruházásai után), de attól is, hogy az 1990-es évközi bérfejlesztésekből mennyi „húzódik át” ’91-re.

1991 csakugyan különbözik az előző évektől annyiban, hogy váratlanul(?) gyorsan omlott össze a KGST-kereskedelem. Csakhogy ez önmagában nem indokolja, hogy az idén várható 13 milliárd forintos hiányt 78 milliárdra növeljük, ahogy azt a kormány a beterjesztett költségvetésben tervezi.