Az új pénzügyminiszter, Szabó Iván állt most ki az írásos válasz szerzője, az azóta kultuszminiszterré vált Mádl Ferenc helyett. Amint február 6-i számunkban írtunk róla, az interpellációban Soós két kérdést feszegetett. Késedelmesnek találta a bankfelügyelet közbelépését, és fölvetette a csődbe ment bankba közpénzeket fektető költségvetési intézmények (többek között az IM Büntetés-végrehajtási Intézet, a Pénzügyminisztérium, a Művelődési és Közoktatási Minisztérium) felelősségét is.

Tavaly kora ősszel az ország eladósodásáról rendezett konferenciát egy külföldi magyar szervezet. A szervezők mentegetőzéssel kezdték, hogy akkor szervezték meg a vitát, amikor éppenséggel nem jelent elviselhetetlen nehézséget az adósságtörlesztés. A konferenciát eredetileg a választások utánra tervezték. Akkor bizonyára rendkívül éles vitára került volna sor, így viszont légüres térben mozogtak az adósságkönnyítést szorgalmazók érvei.

A KOPINT-DATORG kutatójának, Oblath Gábornak a válasza kétszeresen is meglepett. Dühös indulatával, s azzal is, hogy válaszcikke tanúsága szerint rosszul ítéltem meg a HVG-ben közölt írását. Nem arról van szó, hogy túlzottan leegyszerűsíti az adatokat, s így von le messzemenő következtetéseket, hanem talán nem is tudja értelmezni az általa használt adatok tartalmát.

Nem tudom pontosan, mivel vitatkozik Oblath: a cikkemmel, vagy azzal, amit megbántottsága miatt kitalál?

Különleges felelősség hárul azokra a szakemberekre és hírmondókra, akik írásaikkal a közvéleményt kívánják befolyásolni. Vajon érdemes-e egy, a tényeket tudatosan félremagyarázó és a konstruktivitást nélkülöző cikkíróval polemizálni? Valószínűleg nem, ugyanakkor mégis megteszem.

Megkérem szépen Langmár Ferencet: mielőtt újabb hazai áldozataira lecsapna, és további kollegákat is gyanúba keverne – amivel legutóbb engem tisztelt meg a Beszélő 1993. február 20-i számában –, ugyan vegye elő a Balance of Payments Yearbook legutolsó számát (IMF, Washington, 1991), lapozza fel annak 268.

Két képviselő, Katona Kálmán (MDF) és dr. Lotz Károly (SZDSZ) még 1991 júliusában közösen dolgozták ki és bocsátották vitára a fogyasztóvédelmi törvény javaslatát, amivel a fogyasztók, azaz a mi érdekeink védelmét szerették volna igazítani a piacgazdaság új viszonyaihoz.

– A Fordulat és reform találkozójának egyetlen tanulsága az volt, hogy az egykori szerzőtársak nem kívántak a gazdaságról egymással vitázni? Egyetlen hozzászólás, pontosabban kérdés hangzott el, az öné. Ma nincs miről beszélgetni?

– 1987 óta a szerzők többsége elkötelezte magát valamilyen adminisztratív vagy pártpozícióban, vagy éppen egyénibb állásfoglalása alakult ki.

A Fordulat és reform is a Nyers–Tardos-féle reformmunkában gyökerezett, amely időnként reformcsomagokat produkált.

Beszélő: Mi az, hogy önprivatizáció?

Voszka Éva: Az önprivatizációt az Állami Vagyonügynökség (ÁVÜ) 1991 júliusában hirdette meg. A módszert „egyszerűsített”, „vállalati kezdeményezésű”, „decentralizált” privatizációnak is nevezik. Az a lényege, hogy az ÁVÜ szakértő (tanácsadó) cégekhez delegálja a kisebb cégek magánkézbe adásához fűződő jogainak jelentős részét.

Surányi legutóbb éppen a Beszélőben számszerűsítette 7000 dollárban az egy főre jutó GDP-t (1993. január 16.). S eszembe jut a Beszélőben gyakran és szívesen hivatkozott másik szakértő, a létminimum-számításokkal közismertté vált Mezei György. Ha mindkettejüket mértékadó szakembernek tartjuk, hogyan hidaljuk át a számításaik és állításaik közötti különbséget, csekély túlzással szakadékot?

A GDP- és létminimum-számításokat persze párosíthatjuk különböző – bármiféle torzító szándék nélküli – érdekekkel is.

Felelősek-e az intézmények, önkormányzatok? A kérdés kétfelé ágazik. Először is, tudtak-e illetékes vezetői a közelgő vészről, vagy legalábbis megpróbálták-e fölmérni a kockázatot? Másodszor, igazuk van-e azoknak, akik színlelt állampapír-vásárlást sejtenek a dolog mögött? A törvények szerint a központi költségvetési szervek fölös pénzüket nem kockáztathatják: vagy a saját számlavezető bankjukban kell tartaniuk, vagy állampapírokat vásárolhatnak rajta.