Nem is oly rég még dicséretre méltó bátorságot láttunk abban, hogy a román hadügyminiszter kész volt a legnagyobb etnikai konfliktusok idején is találkozni magyar kollégájával. S hogy nemrég családjával egyetemben Magyarország vendége lehetett, az csak fokozta csodálatunkat. Így aztán igyekeztünk különösebb jelentőséget nem tulajdonítani annak, hogy a román kormány időközben sorozatosan engedni kényszerült a legkülönbözőbb nacionalista kísértéseknek.

Mindez persze nem akadályozhatja meg, hogy bizonyos kérdésekre – a magunk módján – választ keressünk.

Beszélő: Komolyan kell-e egyáltalán vennünk a katonai hatalomátvétel, illetve Szerbia horvátországi és szlovéniai katonai beavatkozásának a lehetőségét? Mintha gyanúsan sokszor kiáltottak volna már farkast Jugoszláviában…

Ines Sabalic: Néhány héttel ezelőtt a katonai puccs unos-untalan emlegetését én sem vettem komolyan: mintha nem létező bottal fenyegettek volna.

„A marosvásárhelyi pogromoknak szükségszerűen be kellett következniük: ez volt Románia számára a demokratizálódás felé való átmenet egyik ára” – állapítja meg a marosvásárhelyi eseményeket értékelő jelentés. Én viszont elfogadhatatlannak és érthetetlennek tartom, miként eredményezhet demokratizálódást az erőszak.

Képzeljük el, hogy két hónappal ezelőtt valaki így írja le a lengyel politikai helyzetet: az új köztársasági elnök a Mazowiecki-kormány gazdaságpolitikáját kívánja folytatni, nem csoda, hisz az általa kiválasztott miniszterek fele tagja volt az előző kabinetnek. Az új elnök szóvivője leszögezi, hogy a nagypolitika súlya áthelyeződik a Belvedere palotába. A Centrum Megegyezés nem jut be a kormányba, ezért válságba kerül, az Állampolgári Bizottságnak pedig a feloszlással kell szembenéznie.

„A szilikon legyőzi az acélt” – hirdették az elmúlt héten is az amerikai haditechnika csodálói. Véleményüket alátámaszthatja a hír: Bagdad azonnali hatállyal felfüggesztette a fűtőolaj árusítását, jóllehet télen az éjszakai hőmérséklet fagypont alá is süllyedhet Irakban. Schwarzkopf tábornok, a szövetséges csapatok főparancsnoka derűlátó: valószínűnek tartja, hogy az iraki hadsereg hamarosan összeomlik a bombák, gránátok, rakéták folytonos rohamának súlya alatt.

És még mi történt a héten?

Totális háború

Az iraki diktátor a „lakosság elleni terrorakcióról” beszél. Sokan arra utalnak, hogy az ENSZ „Kuvait felszabadítására”, nem Irak megsemmisítésére hozott határozatot, így megkérdőjelezik az egész Irakra kiterjedő bombázást. Kuvaitot Kuvaitban kell felszabadítani, állítják. Még arra is céloznak, hogy a szárazföldi hadműveletek is szorosan vett kuvaiti területen várhatók. Ezek az elgondolások két alapvető tévedést rejtenek magukban.

Egy kis ártörténelem

Az 1973-as első, majd az 1976-os második „olajárrobbanás” sokkját a nyolcvanas évtized végére kiheverte a világ, sőt, már meg is feledkezett róla. A nagy kőolaj-importáló országok – úgy tűnt – eredményes intézkedéseket tettek olajimport-függőségük csökkentésére. A nyolcvanas évekre a világ kőolajpiacát túlkínálat jellemezte, s a kőolajárak rendkívül alacsony szintje az évtized derekán komoly recessziót eredményezett a legnagyobb közel-keleti kőolaj-exportáló országok gazdaságaiban.

Ez a hír egyben kiegészítheti, kevésbé talányossá teheti azokat a talányos értesüléseket, amelyek tudatják, hogy valakik – alkalmasint maguk az iraki vezetők – a tegnapi ellenfélhez telepítik át a légiflotta legkorszerűbb gépeit. A kedd reggeli jelentések szerint már vagy 100 harci repülőgép landolt Iránban. A dologhoz további adalékul szolgálhat, hogy a bagdadi propaganda, nyilván a síita irániak fogyasztására szánva, újból és újból feltálalja az álhírt: az amerikaiak bombázzák Najifot és Kerbalát, a síiták Irak területén fekvő szent helyeit.

Ebben a háborúban mindenki hazudik.

A világ legnagyobb olajtartalékát az arab sivatag homokja takarja. A huszonegy arab állam lakóinak túlnyomó többsége ennek a példátlan kincsnek mégsem haszonélvezője, hanem kárvallottja. A területet az első világháborúban darabolták fel, angol és francia gyarmati érdekek szerint. Egyrészt olajban roppantul gazdag, de fölöttébb gyér lakosságú sivatagi államokat hoztak létre, másrészt sűrűn lakott, de olajjal nem vagy alig rendelkező országokat.

Az 1939 őszén kirobbant danzigi válság idején a francia fasiszta mozgalom szocialista indulású vezetője, Marcel Déat nevezetes cikket írt ezen a címen: Mourir pour Danzig? – Meghalni Danzigért? Háborút viselni olyan okokból, amelyek között nagyobb szerepet játszik a doktriner demokratikus elviség, mint a valóságos külpolitikai érdek? A kérdés hasonlóan vetődik fel Kuvait Irak által történt annektálása okán is. A közvetlenül megfogható érdek ugyan Kuvait esetében erősebb, mint Danzig esetében volt: a kuvaiti olajra szüksége van a nyugati világnak.