Két hete a Beszélő a Menhely Alapítvány munkatársai egy rendkívül brutális rendőri intézkedés leírását közölték, melyhez Solt Ottilia fűzött szubjektív elemekkel átszőtt kommentárt.

Ezt, egy az előzőekben leírt rendőri attak apropóján megfogalmazott nyílt levél követte, melyben az alapítvány a független rendőrszakszervezet álláspontját kérte az esetről.

A lap ez évi harmadik számában foglalkoztak a TIB december 12-én megtartott küldöttgyűlésével. Küldöttként vettem részt az eseményen, és az előkészítő megbeszélések némelyikén is ott voltam. Tájékoztatásukat egyoldalúnak tartom, s szeretném azt néhány információval kiegészíteni.

A probléma gyökere, hogy az ’56-os, valamint a katonai tagozat, a tagság erőteljes támogatásával, hagyományos közgyűlést kívánt összehívni, minden igazolt tag részvételi és szavazati jogával.

Nagy örömmel olvastam január 25-i számukban a Van egy Petákunk! című dolgozatát, amelyben kitért férjemmel együtt szerény személyünkre is.

Ismét fellángolni látszik a bérlakások értékesítésével kapcsolatos vita. Seiler Tibor szembeszáll azokkal a véleményekkel, melyek szerint az önkormányzatok „elkótyavetyélik” az állami lakásvagyont, mikor a „bérlők szemszögéből látszólag (!) igen kedvező feltételrendszerrel értékesítik a lakásokat. Rámutat a vásárlók kockázatára, ám arra konkludál, ha az emberek minden áron meg akarják vásárolni lakásukat, tegyék, ne boldogítsuk őket akaratuk ellenérc.

Azt hiszem, nagyon rossz irányba ment el a Zétényi–Takács-törvényjavaslat kapcsán a vita. Súlyosan összemosódott az az erkölcsi kérdés, hogy megbocsátunk-e az ’56-os gyilkosoknak, és az a praktikus kérdés, hogy futni hagyjuk-e őket.

A kormánypártok nem akarják őket futni hagyni, ezért azt mondják, nem bocsáthatunk meg nekik, az ellenzék a futni hagyás mellett van, ezért azt mondja, bocsássunk meg.

Mindkét érvelés hamis! Ez két teljesen különböző probléma, és én erősen kétlem már azt is, hogy a megbocsátás kérdésében a magyar parlament kompetens lenne.

Szurkolok az SZDSZ-nek, hogy Dornbach Alajos legyen az 1. sz. vezetője. Ez esetben egy igazi, korszerű szociálliberális párt lehet az SZDSZ-ből, amelynek kutya kötelessége lesz megnyernie az 1994-es választást! Ha Tölgyessy nyer: nincs esély a szociálliberális párt megszületésére, és befejeződött a magyarországi liberális mozgalom egyik szereplőjének működése. Marad a remény, hogy akkor 1994-ben győz a másik esélyes: a Fidesz.

Elkeserítő, hogy milyen sercegő utálattal ír az SZDSZ-es Bertha Zoltán a Beszélő SZDSZ-es szerkesztőiről, és milyen megvető fölénnyel ítél TGM Bertha Zoltánról és SZDSZ-es képviselőtársairól. Sok, hasonlóan érzelemgazdag írás és nyilatkozat foglalkozik Tölgyessy Péterrel is, akiről kiderül, hogy jellemtelen, gerinctelen, akaratgyenge és befolyásolható, valamiképp mégis diktatórikus egyben. Hogyan lehetett hát ő a kerekasztal ünnepelt lovagja, a legendás Kék Könyv egyik alkotója?

Kedves és tényleg nagyon tisztelt TGM!

Mikor meghallottam, hogy nyílt levélben fogsz írásomra reagálni, előre megfogadtam, bármit is írsz, nem válaszolok. Veled és Veletek – a demokratikus ellenzékkel szemben – túlértékelése lenne személyemnek, ha véleményemmel magamat előtérbe tolva, polémiába keverednék. (Én a „kemény mag” kifejezést soha nem használtam.)

Te a Magad nevében megfeleltél a kérdésemre, ez valóban korrekt, egyenes, őszinte TGM-vélemény. Nem sértődök meg még a Magyar Fórum paranoid cikkíróihoz való hasonlításodon sem.

Fleischer Tamás november 2-i Visszabeszélő-beli levelének első bekezdésében leírtakat én másként tudom. Többször kaptam a főpolgármester úrtól írásbeli kérést, hogy vegyek részt a program kidolgozásában, opponálásában, véleményezésében. Nem tettem, mert úgy tudtam, hogy a közlekedési tanulmány készítése jó kézben, Miklóssy Endréében van. Mi szinte minden részletkérdésben is azonos véleményen vagyunk. Az elfogultság elkerülése érdekében Miklóssy Endre tanulmányának opponálására Szálka Miklóst, a Fővárosi Közgyűlés városgazdálkodási bizottságának alelnökét kértem fel.

Kedves István!

Nyílt levelet intéztél hozzám a Beszélő december 7-i számában, így kénytelen vagyok hasonlóan válaszolni.

Kezdem azzal, hogy nem egészen értem a Beszélő szerkesztőit, miért érezték nélkülözhetetlennek leveled közreadását. Én bizony, ha engem (az azóta megbukott) Kocsis L. Mihály Új Magyarországával vagy Csurka lapjával zsarolnak mint alternatív közlési lehetőséggel, dafke sem segítettem volna a nyilvánossághoz. Kedves István!