Eörsi István verébre lőtt az ágyújával. Nem kell attól tartania, hogy a fővárosi házmestereket túlterheli a főpolgármester rendelkezése, miszerint a gyásznappá nyilvánított november 4-én tűzzenek ki a házakra gyászlobogót. Efféle rendelkezést sem a főpolgármester, sem a fővárosi közgyűlés nem adott, nem is adhatott ki – ilyesmi csak a pártállam idején volt lehetséges. A főpolgármester csupán kérte a város lakóit, hogy fekete zászlóval emlékezzenek a főváros elleni támadás 35. évfordulójára.

A régi jó kommunista gyakorlatra kísértetiesen hasonlító módszerrel élve a Beszélő szerkesztősége megfelelő, nagybetűs használati utasítással – a szegény olvasókat eligazító megjegyzésekkel – látta el a lapban megjelent interjúmat (1991. 44. szám, nov. 2., 16–17. lap), mint ahogy régen is legfeljebb obligát ledorongoló-helyretévő mellékletekkel együtt jelenhetett meg valamilyen ellenvéleményt is tartalmazó írás a hivatalos sajtóban. Világos természetesen, hogy a sajtószabadság korában egy pártközlöny olyan megjegyzéseket fűz a közölt anyaghoz, amilyeneket akar.

Szálkák, gerendák, öngólok


Immáron a második részét volt szerencsém elolvasni azon cikksorozatnak, amely a Sajtószabadság Klub nyilatkozatának aláíróival (klubalapítókkal), azok újságírói múltjával foglalkozik. Bevallom őszintén: sok honfitársamhoz hasonlóan magam is szívesen olvasok múltakban kurkászó, leleplező cikkeket.

A Beszélő 42. számában jelent meg Szabó Miklós kitűnő cikke, A kínos forradalom. Egyetlen részletkérdésben volna vitám a szerzővel. Politikai célzatú elfeledtetéssel-elfojtással magyarázza, hogy az ifjabb nemzedékek nemcsak az iskolában, de otthon sem hallottak semmit az ’56-os forradalomról.

Csakhogy nem mind politika, ami annak látszik. A mai gyerekek és fiatal felnőttek egy jó része semmiről sem hallott a szüleitől. Az utóbbi 20-25 évben a magyar családokban egyre kevésbé volt szokás beszélgetni, főként a gyerekekkel.

Kénytelen vagyok még egy cinikus megjegyzést fűzni Bánkúti Gábor munkásságához. Ha az 1991. évi 44. szám 11. oldalán található képaláírás valóban az ő könyvéből származik, vissza kellene kérni a diplomáját. Egy Leningrádban tanult diplomástól elvárható lenne, hogy Leningrád és Celinográd szóképe között különbséget tudjon tenni.

A panelon szereplő üdvözlet ugyanis a szűzföldek fővárosából, Celinográdból származik, ahol 1967-ben nekem is volt alkalmam néhány órát tölteni.

Nem tudom mitől gondolja Szálka Miklós, hogy a „szakma” alapvetően egyetért a Közlekedés, közművek címen megjelent fővárosi programfüzet javaslataival.

Mélyen tisztelt Beszélő!

Egy originál szabadelvű lap nyilván irtózik a „csúsztatástól”, legfeljebb alulinformált vagy téved. Ebben a hitben szeretném kiigazítani az október 19-i számukban közölt Se él, se hal című, nagybecsű cikkük legnyilvánvalóbb tévedéseit – a Magyar Nemzetről.

1. „(1989) szeptembertől Sorossal tárgyalnak a lap privatizációjáról…”

Itt kimaradt az a tény, hogy a tárgyalás során Dornbach (sic!) Alajos (Soros úr képviseletében) találkozott a szerkesztőség munkatársaival.

Nincs kényelmetlenebb dolog, mint valamire nemet mondani. Most rám hárult az a kényelmetlen feladat, hogy megcáfoljam a Beszélő „Poznan júniusa, Budapest októbere” című (október 19.) írásában megjelent hírt, miszerint lesz Romek Strzalkowski utca.

1991. augusztusi számában Könczöl Csaba beszélget Fehér Ferenc filozófussal. A beszélgetésben Fehér a Kádár-rendszer alatti ellenállás lehetséges formáit két paradigmára korlátozza.

Voltam bátor e rovatban (1991. 26. sz.) rövid megjegyzést fűzni Perjés Gézának az 1941-es kassai bombázásról és a rahói, vonat elleni repülőgép-támadásról szóló cikkéhez. Erre Perjés Géza körülbelül háromszor olyan hosszú levélben válaszolt. Érveket nem tudott felhozni megjegyzéseimre, ehelyett kommunistázott és kinyilatkoztatott.