Az Expóval kapcsolatos bécsi döntés megerősít bennünket abban, hogy körültekintően és felelősen döntöttünk. Mint tudják, a Fővárosi Közgyűlés múlt csütörtökön elutasította a világkiállítás megrendezését, s ezt az állásfoglalását tegnap megerősítette.
Vallásos nevelést kaptam. Volt bennem valami mozgalmi adottság, nem tudtam nyugodni, szerveztem a KALOT-ot, majd aztán katona lettem, kivittek a frontra, kétszer fogságba estem, de nem nyugodtam bele a fogságba. Aztán mind a kétszer sikerült megszökni. Így kerültem aztán haza ’45 tavaszán, amikor elkezdődött a földreform. Rögtön adminisztratív vezető lettem, jegyző. És osztottuk a földet. Nemcsak az én falumban, kiterjedt a hatásköröm a járásra, sőt a megyére is. Ha már így szétosztottuk a földet, akkor meg kellett szervezni a parasztszövetséget, ugye.
Annak, hogy a vallásszabadság a gyakorlatban megvalósuljon, az állam és az egyház szétválasztása a biztosítéka. A szétválasztás alapvető feltétele, hogy az egyházak hitéletük működési költségeit az állami költségvetéstől függetlenül, saját forrásaikból tudják fedezni. Az egyházaknak ezért mielőbb a működőképességükhöz szükséges javak birtokába kell jutniuk.
Sajnos a törvényjavaslat ennek a követelménynek nem felel meg.
Van azért más különbség is: az első és második bécsi döntésnél a fasiszta Németország és Olaszország döntött, most a bécsi nép. Bécsben nem politikai döntésről beszélnek. Nem állítják, hogy csak egy törpe kisebbség mondott nemet, bár a jogosultaknak kevesebb mint a fele élt szavazati jogával, és azoknak alig kétharmada ellenezte a világkiállítást.
A hercegség
Mindszenty politikai besorolását szemléletesen mutatja az az „epiteton ornans”, amelyet második temetése alkalmából kapott. Minden újság – azok is, amelyek nem vádolhatok a kormánykoalíció iránti rokonszenvvel – kiemelt címekben utolsó hercegprímásként írt az érsekről. Az állítás tény. Mindszenty az esztergomi érsekek közül utolsóként viselte az arisztokrata (világi!) címet, amelyhez a XVIII. század elején tevékenykedett Keresztély Ágost prímás jóvoltából jutottak az esztergomi érsekek.
Hosszú s göröngyös volt az út, míg ez eszme végül megtestesülni látszik, s értékét az sem csökkentheti, hogy a hátsó bejáraton át surrant föl a győzelmi emelvényig. S már csak egy utolsó alkotmányossági próbát kell kiállnia, hogy ott meg is pihenhessen. Ki hitte volna ezt másfél-két évvel ezelőtt az ellenzéki kerekasztal-tárgyalások idején?
Három nézet a kerekasztal körül
Akkoriban ott, a földtulajdoni viszonyok átalakítására három gondolatkör rajzolódott ki.
A parlament éppen egy évvel megalakulása után és egyazon napon tűzte napirendjére a volt egyházi ingatlanokkal és az önkormányzati tulajdonnal foglalkozó törvénytervezetet. A címe mindkettőnek szerény és semmitmondó. „A volt egyházi ingatlanok tulajdoni helyzetének rendezéséről” egyfelől, és „egyes állami tulajdonban lévő vagyontárgyak önkormányzatok tulajdonába adásáról” másfelől. A mögöttük meghúzódó szándékok azonban már távolról sem ilyen szerények.
Beszélő: Mi volt az első reakciód, amikor a hírt meghallottad?
Fodor Tamás: Amikor az ember a konzervatív nemzeti gondolat térnyerését látja, pánikhangulat fogja el. Én legalábbis ezt tapasztalom magamon. Csak húzódom vissza, és nem tudom, hol a vége; és szorongás tölt el. Hiszen minden lépésnél nem lehet konfrontálni, holott minden lépésük konfrontálásra késztet. Én megpróbálom empátiával szemlélni a kormányzat lépéseit is. Nem ítélkezem mindjárt az első pillanatban.
Olvasva a híradásokat a kormány múlt csütörtöki üléséről, magam elé képzeltem a minisztereket; amint lelkesen eldöntik – egyhangúan, így a jelentés –, hogy „Ez kell a magyarnak!”. Igazuk is van, már eddig is kár volt annyit vacakolni. Bele kell vágni – aztán majd meglátjuk.
Ha már benne voltak, gondolom, úgy érezték, ha már a december 20-i hét feltételnek nem tudtak eleget tenni, illenék válaszolni valamit a Fővárosi Közgyűlésnek – annál is inkább, hiszen korábban még az volt az álláspont, hogy Budapest nélkül, Budapest ellenére nem lesz világkiállítás.
Mivel érvelnek a világkiállítás megrendezése mellett? Az érvelés középpontjában az áll, hogy a világkiállítás lökést adna az ország modernizációjának, a külföldi tőke bevonásának, az infrastruktúra halaszthatatlan megújításának, az ország világgazdasági integrálódásának. Módot adna emellett Budapest halaszthatatlan rekonstrukciójára, új déli városközpont kialakítására. A világkiállításhoz szükséges beruházások új munkaalkalmakat teremtenének.
Megalapozott várakozások-e ezek? Bizonyos értelemben igen.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
5 év 40 hét
8 év 13 hét
8 év 17 hét
8 év 17 hét
8 év 18 hét
8 év 19 hét
8 év 19 hét
8 év 21 hét
8 év 21 hét
8 év 22 hét