A kelet-európai változásokból okulva a nemzeti szuverenitást szinte valamennyi köztársaság szabad választások útján igyekszik kivívni és kellő mértékben legitimálni. Persze ez sem számít egyszerű feladatnak, annál is kevésbé, mert Belgrád kitartóan ügyködik azon, hogy a belső átalakulásokhoz szükséges demokratikus feltételek megteremtését akadályozza.
A gyorsítók
Walesa elnökválasztási kampányának kezdete jóval megelőzte azt a parlamenti döntést, amely jogi lehetőséget teremtett az előrehozott elnökválasztásra. Fő szövetségese ebben az az újdonsült centrumplatform volt, amely ez idő tájt nagyszabású akciót hirdetett „gyorsítás” fedőnéven, valójában azért, hogy mielőbb bekerüljön a politikai köztudatba. Önerőből ez aligha sikerülhetett volna nekik, hiszen szemben álltak mind a kormánnyal, mind a lengyel ellenzék kulcsembereit tömörítő csoportokkal. Volt azonban egy propagandabuldózerük: Walesa neve és tekintélye.
Most, hogy Ausztriában a lengyelekkel és románokkal szemben újra bevezették a vízumkényszert, szóba került, hogy szélesebb körben is korlátozzák a beutazást. A választási kampány során még olyan követelés is elhangzott, hogy a magyar állampolgárok számára is írják elő a 48 órán belüli bejelentkezési kötelezettséget.
A kelet-európai turistákkal szembeni új keletű indulatokat csak részben magyarázza az a tény, hogy a közeljövőben szovjet invázióra is számítani lehet: az osztrákok szemében nagyobb veszélyeket rejt az illegális munkavállalók számának növekedése.
Töprengő hangulat
Az egyesülési folyamatot lezáró történelmi aktus előtt összeolvadtak a nyugati és a keleti országrész azonos szemléletű pártjai, s kongresszusaik egyben a december 2-ára kiírt első össznémet választás nyitányául szolgáltak. Utoljára a CDU két ága egyesült; ünnepelve Kohlt, aki nyomban fölismerte a német menekülők kiengedéséről hozott magyar döntésből fakadó lehetőségeket, és a lényeges vonatkozások legtöbbjét illetően gyorsan, határozottan cselekedve, politikusból nagy formátumú államférfivá nőtt.
Az osztrák nagykoalíció két pártja, az Osztrák Szocialista Párt (SPÖ) és az Osztrák Néppárt (ÖVP) már-már példás, legalábbis stabil házasságban él az 1986-os választások óta. A két, nagyjából azonos erejű párt együttesen fölényes többségben van a parlamentben: a 183 tagú képviselőházban összesen 157 mandátummal rendelkeznek. Az ellenzék ugyanakkor ehhez képest rendkívül erőtlen, csupán az Osztrák Szabadságpárt (FPÖ) 18 és a Zöldek 8 képviselőjét tömöríti.
Erre kedvezőek a lehetőségek, mert a külföldi üzletemberek már torkig vannak vele, hogy szedett-vedett diákok lekaszabolása miatt korlátozniuk kell jelenlétüket ezen az óriási piacon.
A romániai ideiglenes tanács kisebbségbizottsága márciusban adott ki egy dokumentumot, ennek hatodik fejezete tartalmazza Románia 12 kisebbségének programjait, illetve szándéknyilatkozatait. Hivatalos adatok szerint Romániában több mint ötmillió kisebbségi él, ez eleve kizárja az eddig oly nagy előszeretettel hangoztatott román nemzetállam fogalmát. Nagyon könnyű, ám olcsó dolog lenne, ha egyértelműen csak áldozatként tekintenénk önmagunkra, akik a diktatúra elnyomásától csak nemesedtek, s ez alapján folytatnánk a ma oly divatos sérelmi politizálást.
1984 őszén a BM funkcionáriusai elrabolták és meggyilkolták Popieluszko atyát, a Szolidaritás leghíresebb lelkészét. Azt, hogy kik voltak a tettesek, a közvélemény csak azért tudta meg, mert Popieluszko sofőrjének sikerült megszöknie az elrablók száguldó kocsijából, a bűntett színhelyén pedig megtaláltak egy rendőr jelvényt. Pech? Ügyetlenség? Lehet, de nem valószínű. Hiszen nem kezdők voltak, akik a kommunizmus ellen lázadó Lengyelországot megtestesítő embert betömött szájjal vízbe merték dobni. Igenis profik voltak.
Meggyilkolásának hírét a magyar lapok is közreadták, nem rajtuk múlott, hogy homályosan és pontatlanul: nincs két szovjet lap, amelyik egyformán tudósított volna az esetről. Egyvalamiben azonban megegyeznek: inkább hajlandók egy őrült végzetes tettének, netán az ördög művének nyilvánítani, csak politikai gyilkosságnak ne kelljen tekinteni az esetet. S ha mégis erre kerül a sor, akkor legfeljebb a „Pamjaty” s más hasonló fasisztoid szervezet tagjairól feltételezik a tett elkövetését.
Ma már persze mindenki tudja, hogy ezekből az ígéretekből semmi sem lett, s különösen akkor szembeötlő e pálfordulás, ha a társadalom jelenlegi állapotát döntően és elsődlegesen meghatározó gazdaságról beszélünk. Mi történt tehát – tehetjük fel a kérdést –, mi történt gazdasági szempontból 1990 első felében Romániában? Nos, igen egyszerű a válasz: jelenleg a munkásság legalább 60%-a fizetésének csak felét kapja meg.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
6 év 15 hét
8 év 40 hét
8 év 44 hét
8 év 44 hét
8 év 46 hét
8 év 46 hét
8 év 46 hét
8 év 48 hét
8 év 49 hét
8 év 49 hét