A botrány – mint arról már korábban beszámoltunk – a Charta ’77 aláírója, Stanislav Deváty interpellációjával kezdődött. A Szövetségi Gyűlés parlamenti képviselője szerint a slusovicei szövetkezet együttműködési szerződést írt alá az StB-vel, s ennek fejében információkhoz, engedélyekhez, nyersanyaghoz, ösztöndíjhoz és kiviteli kvótákhoz jutott.
Antanas Sakalauskas, 39 éves elektromérnök, 5 gyermek apja, a Sajudis egyik aktivistája. Vilniusban él. Egyike azoknak, akik súlyos sérüléssel ugyan, de túlélték a vilniusi véres vasárnapot. Vilniusban többször megoperálták azt a lábát, melyen átgázolt a tank, majd több sebesült társával együtt Budapestre, a Traumatológiai Klinikára került utókezelésre, majd a Balatonfüredi Állami Szívkórházban ápolták.
A vizsgálat eredményeit még nem hozták nyilvánosságra, a litván sajtóban viszont egyre több szakértői állásfoglalás lát napvilágot. Az eddig ismert tények egyértelműen azt bizonyítják, hogy ezt a terrorcselekményt csak a KGB segítségével, illetve jóváhagyásával követhették el: a hadművelet illeszkedett a litván határállomások elleni megfélemlítő akciók sorába, sőt a forgatókönyv is megegyezett az előző támadásokéval. A különbség „csupán” annyi, hogy az OMON harcosai eddig csak „testi fenyítésben” részesítették a vámosokat, gyilkosságra most vetemedtek először.
Az augusztus eleji lapok még azt találgatták, elmegy-e Gorbacsov megérdemelt rendes évi szabadságára, hiszen a litvániai eseményekből akár katonai puccs közeledtére is lehetett következtetni. Ügy látszik azonban, az elnök-főtitkár biztonságban érezte magát: teljes léleknyugalommal elutazott nyaralójába, miután elmondta „előre be nem jelentett” televíziós cirkuszi beszédét, és hozzá „szigorú” elnöki rendeletben kenyeret rendelt az „illetékes” vállalatoktól.
1. Fenn kell-e maradnia egységes államalakulatként Jugoszláviának, s ha igen, akkor föderatív vagy konföderatív formában; 2. tekintettel a legtöbb tagköztársaság lakosságának etnikai keveredettségére, milyen módon tartják elképzelhetőnek a határok kérdéseit – pl. korrigálandó-e a Szerbia és Horvátország közti jelenlegi határ; 3. elképzelhető-e a jelenlegi államalakulat külső határainak bármiféle korrekciója (pl. albán–szerb határ); 4. milyen módon rendezhető megnyugtatóan a kisebbségek – főleg a legnépesebb albán és magyar kisebbség – státusa; 5.
Bretter Zoltán: A sajtó tele van feltételezésekkel: végül is most ki harcol kivel Jugoszláviában és miért?
Sonia Licht: A tét alapvetően az új határok kijelölése: a szerb és a horvát elitek úgy gondolják, hogy ez most a megfelelő pillanat az új határok kiharcolására. Azt nem tudnám megmondani, hogy alacsonyabb szinteken is mindenki tudatosan végiggondolja-e ezt: sokan, azt hiszem, egyszerűen belesodródnak a harcokba.
Mindenesetre félrevezető, ha a történetet csetnik-usztasa összecsapásra redukáljuk.
A tanácskozáson Konrád György javaslata váltott ki legnagyobb visszhangot. A nemzetközi PEN Klub elnöke javasolta „Charta ’92” nevű regionális nemzetközi liberális demokrata szervező, már nevével is utalna a cseh és a szlovák értelmiségiek által annak idején létrehívott Charta „’77” nevű illegális ellenzéki emberijog-védelmi mozgalomra.
Mit hoznak a kilencvenes évek Japán számára? A szigetország az egész világnak leckét adott gazdasági fejlődésből, de még csak az ábécénél tart önálló politikai arculatának megformálásában.
Svájc ünnepel. Augusztus elsején a Rütli mezejére sereglett az ország színe-java, hogy megemlékezzék a legendás esküről: a három őskanton 1291-és szövetkezéséről. Az állam kezdetének tekintett esemény (avagy mítosz) óta eltelt 700 évre elégedetten nézhet vissza a helvét állampolgár, aki a jubileumi évben még csúcstartó is: amióta Szaddám Huszein lelökte Kuvaitot az emelvényről, Svájcban a legmagasabb az egy főre eső évi átlagjövedelem.
De a svájciak boldogsága mégsem felhőtlen: újságjaik tanúsága szerint identitási válságban szenvednek.
Mi történt velünk? – kérdezik inkább tanácstalanul, mint költőien a német tárcaírók. Arra ugyan aligha számított bárki is, hogy az állami egység létrehozása után minden konfliktustól mentes, mennyei harmónia fog uralkodni a német tartományok fölött. Az sem látszott különösebben valószínűnek, hogy egy alkotmányos aktus egyik napról a másikra át tudja hidalni azt a pszichológiai szakadékot, amely az ex-NDK lakóit a régi NSZK polgáraitól elválasztja. De arra sem gondolt senki, hogy ez a szakadék az állami egység körülményei között tovább mélyül. Pedig bizonyos értelemben ez történt.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
6 év 15 hét
8 év 40 hét
8 év 44 hét
8 év 44 hét
8 év 45 hét
8 év 46 hét
8 év 46 hét
8 év 48 hét
8 év 49 hét
8 év 49 hét