A régi, szép hagyományok

A magyarországi kisebbségekkel való bánásmód XX. századi története nem sok büszkeségre ad okot. A kitelepítésektől kezdve a zsidóság és cigányság haláltáborokba való küldéséig az erőszakos asszimilációra való törekvésig sok minden megtalálható a palettán. Az egymást váltó politikai rezsimek ugyanakkor igyekeztek elhitetni a bel- és külföldi közvéleménnyel, hogy a magyar kisebbségi politika alapjában jó, és a problémák nagy részét – a környező országokkal szemben – sikerült megoldanunk.

Támogatott károkozás

Óvatos számítások szerint minden környezetkárosító beruházáson, terméken, szolgáltatáson nyert egyetlen forint négy forint kárt okoz, csakhogy más élvezi a hasznot, és más viseli a kárt. Magyarán, az állam az adófizetők pénzéből ösztönzi a környezetszennyezést, ezért a károkozó további károkozásban érdekelt. Az adófizető pedig rendszerint nem is sejti, miért fizet oly magas adókat.

Az egri újfasiszták nem is titkolt célkitűzése a cigányokat zaklatni, kiűzni a belvárosból. A múlt év végén például húszan, harmincan moziból hazafelé tartó kislányokat és fiúkat kergettek meg, s akit utolértek, összerugdostak.

Mostanában pedig olyan hírek terjedtek el, hogy egyes szórakozóhelyek vezetői is bőrszín szerint szelektálnak. Erről érdeklődtem Báder Emilnél, a Phralipe szervezet egyik helyi vezetőjénél.

Önnel is előfordult ilyen megkülönböztetés?

A múlt hét végén szombaton a Kazamatában szerettem volna szórakozni.

Annak a bizonyos interpellációnak – e sorok írója mondta el – éppen ez volt az utolsó kérdése. Mi az akadálya a Magyar Nemzeti Üdülési Alapítvány megszületésének? A szándékot, miszerint a némi stilizálással szakszervezetinek nevezett üdülésre szolgáló épületeknek továbbra is a szerény jövedelmű lakosság üdülési lehetőségét kell szolgálniuk, többször is kifejezték az érdekeltek.

Ha a statisztikák azt mutatják, hogy Magyarországon nyomasztóan nő a munkaképes korúakhoz viszonyítva az öregek részaránya, Gilvánfa biztos nem vétkes ebben. E négyszázötven lelket számláló ormánsági (Baranya megye) faluban hat matuzsálemi korú ember él: három férfi és három nő. Mindannyian túl vannak a hatvanon, a legidősebb már hatvanhárom éves. Gilvánfa teljes lakossága cigány.

A falu két részre oszlik: magára a falura – ahol a nyomor elől menekülő parasztok házait a cigányok vették meg – és a Vargatelepre.

A fővárosi Városháza épületének egy részében a régről ott maradt – s igencsak feladata fogyott – Buváti terpeszkedik. Feleslegessé vált helyiségeit albérletbe adja többek között egy külföldi banknak – havi 48 000 DM-ért. De még az önkormányzati tulajdonú gazdasági társaság is a Buvátitól bérli városházi székhelyét.

Régi és új igénylők

Kapós lett a Városháza patinás épülete. Lévén műemlék, a törvény (az 1991. évi XXXIII.) nem adta a kiskorú önkormányzat tulajdonába, hanem a vagyonátadó bizottságot hatalmazta fel a nagy értékű épülettel való sáfárkodásra.

A halódó pártállam, mint egy II. József, tollvonással áthúzta önnön rendeleteit. No, nem mindet persze. A dereguláció lázában is érvényben hagyott belőlük annyit, hogy mint egy kősziklára, rájuk lehet építeni az új pártállamot.

Sommás semmisség

A politikai ítéletek semmisségének kimondása is az önfelszámolás gesztusa volt. Két lépésben hajtották végre. „Az 1956-os népfelkeléssel összefüggő elítélések orvoslásáról” szóló 1989. évi XXXVI. törvényt 1989. október 20-án fogadta el az Országgyűlés.

Torgyán József pártelnök a harag napját 1992. február 29. napjára tűzte ki, pártja azon a napon kilép a kormánykoalícióból – ígérte. A kormány – talán erre is tekintettel, talán más indítékból – rendkívüli állapotot, illetve szükségállapotot hirdetett ki. Ez a Magyar Közlöny 1992. évi 10. számában közzétett 22/1992. (I. 28.) kormányrendeletből következtethető ki.

A rendelet ugyanis olyan önkormányzati alapjogokat sért, amelyeket az alkotmány (44/C §) szerint csak kétharmados törvénnyel lehetne korlátozni.

A szuverenitás gondja azért is húsba vág, mert bár mi is tudjuk, mi az a blokád, most az anomália két usque három határon túlra tolódott ki, holott idehaza készülődik a Rendőri Ezred. „…a tömegdemonstrációk és a terrortevékenység kezelhetősége érdekében – írja ez évi költségvetése indoklásában a belügy – a Rendőri Ezred miskolci zászlóaljához hasonlóan létre kell hozni a Dunántúlon, illetve a Nagy-Alföldön egy-egy karhatalmi századot, melyek később évenként újabb századok beállításával zászlóaljakká fejleszthetők.

Nem volna ennek a kérdésnek akkora súlya, ha a nyugati demokráciákéhoz mérhető erős, magabiztos és felkészült szakszervezetek védenék a munkavállalók érdekeit. De mint tudjuk, nem ez a helyzet. A rendszerváltás nem hozta meg a szakszervezeti mozgalom kívánatos, radikális átalakulását Az MSZOSZ és a szárnyai alatt működő utódszervezetek el vannak foglalva a nagypolitikai pozíciók építgetésével, és ritka kivételektől eltekintve, nem tudnak kellő figyelmet szentelni a munkahelyi érdekvédelemnek, amit sokszor a helyi aktivisták és a vállalatvezetés múltban gyökerező összefonódása is gátol.