Nem egészen szokásos torzsalkodás

Ugyan miért figyelt volna fel a közvélemény vagy a szakma e hírre? Az elmúlt 2–3 évben a kormány, a koalíciós pártok és persze az MDF is többször módosította álláspontját a privatizáció módszereiről, sebességéről, ezen belül a külföldi tőke szerepéről. Aligha történhetett ez másként: az egyedül célravezetőnek hitt módszerek rendre csalódást okoztak. A központi privatizációs programok éppúgy kifulladtak, mint a boltokat és vendéglőket magánbérletbe juttatni akaró előprivatizálás.

Amint ismert, Csurka lemondott az elnökjelöltségről, így az MDF hétvégi országos gyűlésén már csak az alibiharcosok – Boross, Für, Katona Tamás és Lezsák – állnak ki Antall Józseffel a legfőbb poszt elnyeréséért. A monopolysta Balás egy igen informatív interjújában (Népszabadság, január 16.) csapdát emleget: hátha – fejtegeti – az elnökválasztás megelőzi az országos elnökség megválasztását, s hátha a kettő kétféle listáról történik; ez esetben Csurkát, ha mindkettőn indulna, mindkét pozícióból kipottyanthatnák.

Nem az a nagy kérdés, hogy Gombár Csaba és Hankiss Elemér lemondása után mi történik a Magyar Televízióval és a Magyar Rádióval, hanem az, hogy mi történik a Magyar Nézővel és a Magyar Hallgatóval. A Magyar Nézővel és a Magyar Hallgatóval alapjában véve két dolog történhet: megbénulhat és megerősödhet a demokráciasorvasztással szembeni ellenálló képessége.

Feles vagy kétharmados

A szavazás kudarca után a pártok értelemszerűen egymást vádolták. A kormánypolitikusok főleg azt hangoztatták, hogy az ellenzék, elsősorban a kétharmados többséget igénylő fejezeteknél, saját módosító indítványait sem szavazta meg, még abban az esetben sem, amikor a koalíció azokat elfogadta volna, és ezzel a taktikával lényegében „megfúrta” az egész tervezetet. Vagyis a végszavazásra a törvény olyan „lyukas” lett, hogy nem lett volna értelme elfogadni.

Ha számvetést akarunk készíteni a magyar kormány külpolitikájáról, két komponenst kell megvizsgálnunk: a diplomáciát és az ország belső állapotaiból fakadó nemzetközi megítélést.

Európa, térségünk

Ami az Antall-kabinet diplomáciai tevékenységét illeti, leszögezhetjük, hogy az 1992-ben jobb volt, mint a megelőző években.

Ma sem tudom, mert később soha nem került szóba, mi vitte rá, hogy 1942 tavaszán Örkényhez csatlakozva görögül kezdjen tanulni. Talán rajtam akart segíteni, akinek ekkoriban az óraadás volt az egyetlen megélhetési lehetőségem.

Beszélő: A most bekövetkezett fordulat váratlanul érte az ellenzéket. Ez a lehetőség nem szerepelt az elképzelhető fejlemények között.

– Médiaügyben nem lehet előre lejátszani minden lehetőséget, mert végtelen számúak. Önálló entitások szerepelnek ugyanis ebben az ügyben; önálló Göncz Árpád, Antall József, különálló entitás ma már a „nemzeti liberális” kör, különálló a Csurka-tábor.

A város összehangolt „ökológiai” egység, és csak ideig-óráig viseli el, ha az összhangja felborul. A természetes védekező reakciók csak egy bizonyos határig működnek, egy idő után bekövetkezik a hanyatlás, a város lakhatatlanná válik. A város nem csupán építményeket, közműellátást és közlekedési hálózatot jelent, hanem életteret is, amelyben nemcsak dolgozunk, vásárolunk, utazgatunk, de jól is érezzük magunkat.

Környezeti demagógia

A mai városrendezési propagandából már nem hiányozhatnak az „ökológiai” hivatkozások.

Az egység hűvösödő vágya

Az európai egység mind ez idáig a kormányok műve volt. Az egységes európai piac, majd az európai unió gondolata nem valamiféle tömegnyomás hatására öltött testet, s e valóban merész jövőkép messzire tekintő politikusok, dolgukat tudó közszolgák aprómunkája, parlamenti, bizottsági csatározásai nyomán bontakozott ki. Egy bizonyos ponton túl azonban – melyhez, úgy tűnik, 1992-ben érkeztünk el – ezt a folyamatot már nem lehetett tovább irányítani a politika rutineszközeivel, a választók tényleges igenlése nélkül.

Hogy a kormány nem tulajdonít különösebb fontosságot a javaslatnak, azt az is mutatta, hogy a vitát egy kényszerűségből támadt késő esti napirendi lukba próbálták begyömöszölni. A törvényi előírások szerint ugyanis a jövő évi költségvetés sarokszámait (az egyes fejezetek kiadási és bevételi főösszegeit) november 30-áig kellett volna a parlamentnek megszavazni. A feladatot azonban – éppen az utolsó pillanatban benyújtott kormánypárti módosító indítványok miatt – nem sikerült határidőre teljesíteni.