A politikai katolicizmus Lengyelországban a kommunista párt uralmának évtizedében sem számolódott fel: a PAX világi katolikus szervezet, a Keresztény-Szociális Unió (UChS) és a Lengyel Katolikus Társadalmi Szövetség (PZKS) révén 1947–1989 között mindvégig jelen volt a parlamentben; a „Znak”, a „Tygodnik Powszechny” és a „Wiez” c. lapok köré tömörülő személyiségek, illetve „Katolikus Értelmiségiek Klubja” (KiK) révén pedig a lengyel ellenzéki mozgalomban is.

1992. augusztus 8-i (III. évf. 32.) számunkban terjedelmes összeállításban mutattuk be a művi abortusz törvényi szabályozása körüli lengyel vitát, Abortuszháború Lengyelországban címmel. Ez idő tájt küldte szét a Pacem in Utero (Békét az anyaméhben) Egyesület öt magyar társadalmi szervezet közös Nyilatkozatát, amelyben elhatárolják magukat Pusztai Erzsébet népjóléti minisztériumi politikai államtitkár abortusztörvény-tervezetétől. Dr.

Ez év májusában fordulóponthoz érkezett lengyel abortusztörvény körüli több mint hároméves vita. Az 1956. április 27-én elfogadott törvényt ugyanis – amely orvosi, kriminalisztikai és szociális okokból engedélyezte a terhességmegszakítást – az új lengyel Orvosi Etikai Kódex 1992. május 3-i érvénybelépése gyakorlatilag „felfüggesztette”.

Írjam meg a médiaelnökök fel nem mentésével kapcsolatos alkotmányjogi érvelésemet? Ez nem lenne helyénvaló. Az Alkotmánybíróság értelmezése szerint a köztársasági elnök döntése (amennyiben az például a felmentésre irányuló előterjesztés elutasítása) „önálló politikai döntés, amely végleges és felülbírálhatatlan”. Egy felülbírálhatatlan döntéssel kapcsolatosan pedig hogyan is fejthetnék ki bármiféle érvet?

– Jó néhány Helsinki-konferencián képviselte már Magyarországot. Hogyan ítéli meg: biztonságosabb-e a világ ma, mint néhány évvel ezelőtt?

– A világ szabadabb lett. A „biztonságosabb” szót nem használnám. Néhányan talán még vissza is sírják a régi jó stabil időszakot, a két tömb időszakát. Persze sok olyan eredmény született, többek között a Helsinki-folyamat keretében, amelyek biztonságosabbá tehetik a világot: fegyverzetkorlátozási egyezményekre, emberi jogi kötelezettségekre gondolok. A legutóbbi Helsinki-utótalálkozó hangsúlya a végrehajtáson volt.

A kormány nem toporog többé „a konszenzuskeresés homokozójában”, Csurka Istvánt követve kiugrott onnét, és hátrahagyta a hátulgombolós társadalmat. Nemcsak a rókaképű ellenzéki imposztorokat, de a szakszervezeteket, az Érdekegyeztető Tanácsot, a bírókat, az önkormányzatokat, a pedagógusokat és a kisebbségeket is.

– Az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet parlamentjének múlt heti budapesti újjáalakulása és az e heti helsinki csúcs tanulságai alapján állítható-e, hogy konszenzus született volna a jövendő stratégiai célokat illetően?

– Nem tudnám megmondani, hogy léteznek-e ilyen stratégiai célok, de ha léteznek is, valószínűleg minden résztvevő szemében máshogyan festenek.

Próbáljunk meg időbeli sorrendben haladni. 1990 elején egy parlament számára készített gyorsvizsgálat jelezte, hogy az Ingatlanbank fölöttébb problémás ingatlanspekulációkba keveredett. Többek között jellemző volt, hogy fedezet nélküli hitelből vásároltak, s hogy adott ingatlanok és velük együtt kft.-k újraértékelésével manipuláltak.

Az Országgyűlés nyári szünete előtt, az MDF sajtótájékoztatóján Kutrucz Katalin ismét emlékeztetett arra, hogy a közvélemény lesújtó ítélete ellenére a Tisztelt Ház minden bizonnyal „világbajnoka” a törvényalkotásnak.

S itt nem csak a mi többnyire éretlen reményeink fogyatkozásáról van szó: az az Európai Közösség, amely a nemet mondók nélküli töretlen előrehaladásról beszél, már nem az alapító atyák egyhangúságot kívánó római szerződésének szellemében szól. Az az Európai Közösség, amelyben Kohl kancellár (választóinak közhangulatát visszhangozva) már nem kívánja, hogy a Közösség gyermekei „azonos játékszabályok alapján” játsszanak, előbb-utóbb talán a Közösség közös játékszabályait is megkérdőjelezheti.