Annyi bizonyos, hogy a karriertípusú rendszernek meglehetősen következetes – vagy inkább szélsőséges – változatát honosította meg minálunk az Országgyűlés március 31-i döntésével. A köztisztviselői törvény (a „Ktv.”) a koalíciós pártok egységes akaratát fejezte ki, az ellenzék fegyelmezett ellenkezése (illetve a szocialisták vegyes „nem” és tartózkodó szavazatai) mellett.

Akármi történik is, a törvényszöveg lényeges megváltozására aligha számíthatunk. Nyomon követve a tervezet alakulását, végig a kormány első félidejének két éve alatt, csak azt állapíthatjuk meg, hogy készítői egyre inkább központosított, egyre inkább hierarchikus, kasztszerű rendőrséget képzelnek maguknak.

Cikkünk első része a rendőrség irányításának és az önkormányzatokkal való kapcsolatának kérdéseivel foglalkozik.

Az önkormányzati törvény egyértelműen rögzíti: a céltámogatás alanyi jogon jár mindazoknak az önkormányzatoknak, amelyek a céltámogatási teltételeknek megfelelnek. A gyakorlatban azonban a garanciák nem működnek. A költségvetésben nincs biztosítva a szükséges pénzügyi fedezet, menet közben és nehezen követhetően változnak az igényjogosultság feltételei, nem mindig mérik egyforma mértékkel az egyes pályázatokat, olykor szerephez jut a normatív elvekkel összeegyeztethetetlen kijárás.

Hogy a magánjogiasság alapfeltételével kezdjük: a dolgozónak kevés reménye lesz arra, hogy kikényszeríthesse a munkaszerződéssel szerzett jogait. Elvileg bizonyára helyesen kongatták el a harangot a munkaügyi döntőbizottság cucilista intézménye felett – az egyéni jogvitákat ezentúl kétszintű (alsófokú és megyei) munkaügyi bírósági eljárással döntik el –, ám gyakorlatilag a bíróságok már most is túlterheltek.

A kormányelőterjesztés elegánsan kiütötte a parlamenti ügymenetből a környezetvédelmi bizottság radikálisabb javaslatát. A környzetvédők eredetileg nem akartak semmiféle ésszerű határidőt. A kormány és a fokozottan kormánypárti koalícióbeliek azonban úgy érvelnek: teret kell adni a szükséges diplomáciai lépéseknek, például annak, hogy megnyerjék az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet tagállamait és más nemzetközi szervezeteket a magyar álláspontnak. Kérdés, meglesz-e ez a támogatás ésszerű időn belül.

Szükséghelyzet van – ez most a kormányálláspont.

Vajna Jánost, az MTI főszerkesztőjét 1957-ben – a forradalom előtti és alatti ténykedéséért, s mert nem kívánt belépni az MSZMP-be – kirúgták munkahelyéről, és száműztéka politikai sajtóból (amelyben ekkor nem is találta volna helyét).

Nem hagyta magát.

A szép pillanat

’89-ben persze szebb volt a március. A rendőrök lecsatolták fegyverüket, és nemzetiszín kokárdát tűztek a zubbonyukra. Miniszteri parancsra tették, ez a gesztus értékéből sokat levont. Igazán szép a ’88-as március volt: a hatalom ekkor még nem barátkozott, de már félt. Sápadt volt és reszketni méltóztatott vala, mint annak idején a nagyméltóságú Helytartótanács. Az ilyen helyzetek ritkák, és nem is gyakoríthatók. A beteljesülés előtti szép pillanatot nem lehet, de nem is szabad megmerevíteni: lényege, hogy nem maradhat velünk.

Beszélő: A Fidesz pécsi kongresszusán Orbán Viktor szokatlanul keményen bírálta a kormányt. A demokráciát fenyegető veszélyek megítélésében álláspontja mégis eltér az SZDSZ-étől és az MSZP-étől. Látnak-e vajon az ellenzéki pártok vezetői olyan veszélyeket, amelyek létezésükben fenyegetik a demokrácia intézményeit, és ha igen, melyek ezek a veszélyek?

Hódítás, igazodás

Orbán Viktor: A pécsi kongresszusi beszédben kitértem arra, hogy az MSZP és az SZDSZ gyakorta a Horthy-rendszert és annak restaurálási kísérletét emlegeti, és ilyen veszélyeket lát.

Másfél héttel ezelőtt még azt hittük, hogy most már nem lehet visszafordítani azt a folyamatot, ami a magyarországi kisebbségek szabadon választott, közhatalmi jogosítványokkal rendelkező önkormányzatainak megteremtéséhez vezet. Az előzmények után (lásd Upor Péter szomszédos cikkét) józan ésszel más kormánydöntést várni nem lehetett.

Mivel az utcanevek megváltoztatása most úgyis divatban van, az jutott az eszembe, hogy kereszteljük át a Damjanich utcát. A gondolatot Molnár Gusztáv írása sugallta: neki – Vitéz János, Janus Pannonius okán – „nem idegenek a horvátok”, de annál idegenebbek az ugyancsak szomszéd szerbek. Ezt tételesen nem mondja ki, de a Magyar Hírlapban közreadott kétrészes cikke e meggyőződést árasztja. A javaslat tehát az volna, hogy a szerb származék és sajnálatosan ortodox hitű ’48-as tábornok névtábláját húzzák át vörös festékkel, s az új névtábla hirdesse Kollonich Lipót dicsőségét.