Beszélő: A 168 órában vitatkoztál a Beszélőben kifejtett álláspontunkkal, mely szerint az SZDSZ legnagyobb baja, hogy nincs biztos koalíciós partnere. Ezért olyan pártkapcsolatokat kellene kialakítanunk, amelyek lehetőséget nyújtanak egy alternatív koalícióra.

Dornbach Alajos: A kívánatos politikai váltógazdálkodásban nem szabad koalícióban gondolkodni az MDF-fel, a szemben álló vetélytárssal. A nagykoalíciók nem sok jót ígérnek. De tudnunk kell együttműködni minden olyan párttal, amelyik szélsőségektől mentesen politizál.

„A megbeszélés mindvégig jó hangulatú és tárgyszerű volt” – olvashatjuk a régi moszkvai pofavizitek hangulatát idéző közlemény végén, amit a három kormányzó párt adott ki pénteki megbeszélésük eredményeképpen. A közlemény a zárómondathoz méltóan igyekszik semmitmondó lenni. Az érdeklődő így kénytelen a már feledni remélt szovjetológia eszköztárához nyúlni és bizonytalan spekulációkba bocsátkozni.

Azoknak lett igazuk, akik nem vártak semmiféle földcsuszamlást. Pedig az előzmények nem ígértek ilyen békés hangulatot.

Jó egy évvel ezelőtt Mester Ákos megboldogult műsorában a Hírháttérben hárman ültünk a képernyő előtt, Ferge Zsuzsa szociálpolitikai szakértő, Surján László népjóléti miniszter és e sorok írója, mint ellenzéki képviselő. E nyilvános beszélgetés keretében a miniszter azt mondta: egy ideig mást gondolt, de ma már tudja, hogy a legsürgetőbb feladat a társadalombiztosítás önkormányzatának felállítása.

A magyar forradalmak mindenkor nemzeti függetlenségi harcok is voltak, és – valamennyit – az 1848–49-es szabadságharcot, a 1918–1919-es és az 1956-os forradalmat – külső erő verte le. Az 1848-as és az 1956-os belpolitikailag egyértelműen győzött: csak az első világháborút követőknek volt számottevő hazai ellentáboruk. A levert forradalmak egy része olyan követelésekkel lépett fel, amelyeket, mint a kor parancsát a győztes restauráció is kénytelen volt megvalósítani.

Szeptember 6–10.
Négy nap Japánban

A japán és a magyar sajtó nem mulasztotta el hangsúlyozni, hogy a kelet-európai rendszerváltások óta Antall József az első kormányfő a térségből, aki hivatalos invitációt kapott Tokióból.

Az egykori Kelet-Németország demokratikus ellenzéke, amely tíz éven át dacolt letartóztatással, házkutatással, kitoloncolással és 1989 őszén százezreket szólított az utcára, a nyugati zöldekkel együtt összesen tizenkét helyet foglal el az egyesült Németország parlamentjében. Csehszlovákiában a Charta-mozgalomból létrejött Állampolgári Fórum fölényesen megnyerte a választást, de mihelyt elkezdődött a pártosodás, a volt chartások köre kisebbségbe szorult a szövetségi parlamentben.

A két elvet – a decentralizálást és a vagyonkezelői feladatok leválasztását – beiktatásától fogva hangoztatta, és négyéves programjában meg is fogalmazta a pénzügyminiszter. Mindkét momentum persze a vagyonügynökség hatáskörének megnyirbálását jelenti.

A hadsereggel, illetve az állam fegyveres erejével, ennek felépítésével, vezetésével, ellenőrzésével kapcsolatos alkotmányos jogszabályokat, a védelmi alkotmányt, magától értetődően kimagasló hely illeti meg minden állam alkotmányos struktúrájában.

A Szlovákia Függetlenségéért kezdeményezés első aláírói között ott találjuk Vladimír Meciar exkormányfőt, Jozef Prokest, a Szlovák Nemzeti Párt vezetőjét, Jozef Markaust, a Matica Slovenská elnökét, Milan Knazkót és Ján Budajt, a „gyengéd” forradalom pozsonyi vezéralakjait, Peter Brnák, Stefan Kivetik, Gabriela Kaliská és Michal Kovác parlamenti képviselőket.

A puccs leverésének krónikásai nem mulasztják el megemlíteni, hogy „valakiknek” nagyon is érdekében állt, hogy a puccsellenes tömegmozgalom ne alakuljon át népforradalommá. A tömeg a Vörös térre igyekezett – emlékszik vissza egyikük –, először Lenin hamvait akarták kihozni a mauzóleumból. Ám egyszer csak teljesen ismeretlen szervezők a menet élére álltak, s a Ljubjankára, a KGB-székházhoz irányították a tömeget.