Rostás Zoltán, a Beszélő bukaresti tudósítója a Székelyudvarhelyen élő Kolumbán Gábort, az RMDSZ társadalomszervezési alelnökét kereste meg.

Beszélő: Mennyire új keletűek az aradi ülésen kipattant nézeteltérések?

Kolumbán Gábor: A szervezet jelenlegi intézményi válsága már születésekor kódolva volt. Már a májusi marosvásárhelyi kongresszus előtt egyre többen érzékelték, hogy működésképtelen az az egység, amely mögött nem állnak jól körülhatárolt célok és koalíciós tárgyalások.

A konferencia szétoszlott, anélkül hogy döntöttek volna, hol és mikor találkoznak legközelebb. Ez azt a látszatot kelthetné, hogy az összejövetel eredménytelen volt, nem hozta közelebb a Közel-Kelet békéjét. De a látszat csal. A megbeszéléseket hamarosan folytatják, Madrid történelemformáló esemény színhelye volt.

A történetet a végén kezdve, a tanácskozás folytatására vonatkozó elhatározást a bilaterális tárgyalások kezdete előtt hozták meg, az arab országok külön megbeszélésén.

Az 1949-ben alakított és 16 országot tömörítő szervezet ugyanis voltaképpen betöltötte feladatát. Az volt a jogcíme a létezésre, hogy megvédje a térséget a szovjet terjeszkedéstől. A terjeszkedés veszélye azonban megszűnt, egyesek szerint olyan alaposan, hogy vele együtt megszűnt a NATO létalapja is. De Washingtonban és a nyugat-európai fővárosokban úgy döntöttek: következik a folytatás.

A hidegháború lezárulása utáni korszakról írandó második kötet azonban sokban el fog térni az elsőtől.

Horvátországban megkönnyebbüléssel fogadták a hírt, miszerint megszületett a Jugoszláviával szemben elfogadott általános fegyverszállítási tilalom első (és minden bizonnyal eddig egyetlen) kézzelfogható eredménye, amely számukra is kedvező.

A botrányokban bővelkedő szlovák belpolitikai élet nem szolgált újabb meglepetéssel, amikor hétfőn a cseh–szlovák állam megalapításának 73. évfordulója alkalmából az Amerikából egyenesen Pozsonyba érkező Havel elnököt és a cseh–szlovák kormány más tagjait újból tojászáporral várta a szlovák elszakadást követelő tüntetők néhányezres csapata.

Bár Göncz államelnök és Antall miniszterelnök egy-egy órán keresztül tárgyalt John Galvin tábornokkal, a kérdésre, hogy miért is jött a NATO európai szövetséges haderőinek főparancsnoka Magyarországra, még most sem lehet igazán válaszolni.

Kora reggel indulok a jeruzsálemi Óváros Damaszkuszi-kapujánál lévő arab taxiállomásról: az izraeli állami autóbusztársaság által üzemeltetett buszok a megszállt területekre nem közlekednek. Heten ülünk a nagy, de már meglehetősen ütött-kopott Mercedesben. Bal oldalamon egy sovány, burnuszos öregúr, aki útközben – valahol Qiryat Mal’akhi környékén járhattunk – egy településre mutat az országút mentén: „Ez volt az én falum… 1948-ig csak arabok laktak benne, most már csak zsidók…” Kérdésemre, hogy hol él most, mutatja útlevelét. Rajta aranybetűs felirat: Jordanian Kingdom.

A szót tett követte: Afganisztánból kivonultak a szovjet csapatok, Nicaraguában szabad választásokat rendeztek, és módszeresen nekifogtak az egyik legkeményebb dió – Dél-Afrika – feltöréséhez. Lépésről lépésre: először kivonták a kubai csapatokat Angolából, és fegyverszünetet kötöttek.

A Szolidaritás mára szép mítosz csupán, mely gúzsba köti politikai képzeletünket. S közben már új mítoszok leselkednek: a megrögzött antikommunizmus, a keresztény állam mítosza, a következő választás vagy épp az elnöki diktatúra mítosza.

A SDZ-ben egyesült liberális, keresztény, valamint bizonyos szociáldemokrata megfontolásokat szem előtt tartó irányzatok az elmúlt időszakban látszólag harmonikusan együttműködtek, bár Pirnat már rögtön a választások után felvetette, hogy a párt jellegét tisztázni kellene (ld. Beszélő, 1990. április 28). A tisztázás ideje, úgy látszik, most jött el: Pirnat, Jansa és társaik kidolgozták a párt új programját, amelynek azonban szinte minden lényeges pontja ellenállást váltott ki a liberálisokból.