A Beszélő tudósítója november elején járt Albániában, ahol a szocialista többségű albán parlament és koalíciós kormány próbál úrrá lenni a feudálkommunizmusból a piacgazdaságba történő átmenet keservein.

Tirana két valamirevaló szállodájában nyüzsögnek a nyugati üzletemberek, a hiánygazdaságon magukat megszedni szándékozó szerencselovagok, valamint az IMF helyzetfelmérő küldöttsége – nem is beszélve az albán tengerpartot egymás közt felosztó nagy olajtársaságok képviselőiről –, a lakosság alapszükségleteit továbbra is csak külföldi segélyekből képesek fedezni.

Minthogy a kormány és az ellenzék végül is megállapodott abban, hogy a december 15-ére tervezett helyhatósági választásokat január végére halasztják, egy csapásra szelídülni látszik a szavazatszerzésért folytatott háborúskodás, s némileg csillapult a kisebbségellenes hisztéria is. Valójában persze a parlament csupán azon igyekszik az utóbbi napokban, hogy kevésbé teátrális témát találjon, s ne mindig a magyarokkal ijesztgesse a közvéleményt.

Kárpátalja hármas népszavazásra készül. Az első kérdés: ki legyen Ukrajna elnöke; a második: független legyen-e az Ukrán Köztársaság. A harmadik kérdést a Kárpátaljai Területi Tanács tűzte ki hosszas huzavona után: autonóm legyen-e Kárpátalja? A beregszásziak egy negyedik kérdést is kapnak igent mondanak-e a Beregszászi Magyar Autonóm Körzet létrehozására. A Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség azt javasolja a magyar anyanyelvű lakosságnak: válaszoljanak igennel az utolsó három kérdésre.

A 11,2 millió választópolgár igen vékony szeletekre szabdalta a lengyel parlamenti tortát. Egyszerre volt bőkezű és fukar. Bőkezű, hisz a szejm 460 képviselői székét csaknem 30 párt között osztotta szét, s fukar, mert az igen széttagolt és kiegyensúlyozott új lengyel parlament öt legnagyobb pártjának együttesen is csak minimális többséget juttatott.

Az elmúlt hét végén, november kilencedikén, Németország nem annyira a fal két évvel ezelőtti örvendetes leomlására emlékezett, hanem inkább egy ötvenhárom évvel ezelőtti szégyenteljes eseményre: a Reichskristallnachtra, a nácik által rendezett zsidóellenes pogromra. A különböző pártok, egyházak és szakszervezetek átfogó szövetsége ugyanis az „Együttélésért – a gyűlölet és az erőszak ellen” mottóval akciónappá nyilvánította november kilencedikét, a véres erőszaktól sem visszariadó idegengyűlölet elleni protestálás napjává.

Ez már a harmadik birodalom kezdete. A vörös Bécs eltűnt. Kesergő kommentárok hada követte a vasárnapi bécsi helyhatósági választásokat, melyen a politológusok által szélsőjobboldalinak minősített Szabadságpárt, az FPÖ irdatlan erővel előretört. A pártnak négy éve még csak 8 mandátuma volt a fővárosi törvényhozásban, most viszont huszonhárom. S ezt nem mással érte el, mint a leplezetlen idegenellenességgel.

Mi a szocsa? A szocsa szocsa eredetű szó, eredeti jelentése: szórólapát, hányólapát, szemeteslapát, valami az egyszerű lapát és a buldózer között. Ormótlan, primitív kéziszerszám. Tárgy, amit csikorogva belemerítünk, belevágunk valamibe, majd lendületet veszünk, és arrébb dobjuk.

Ám a szocsát mostanában egészen más jelentésben hallani lépten-nyomon. A szocsa életünk különös, furcsa jelensége. Sőt. Az egész életünk. Szocsa a lakásunk, az útjaink, szocsa az iparunk, szocsa a feleségünk, a gyerekünk. A szocsa: mi vagyunk. Az életstílusunk. A szocsa agyrém, hallucináció, őrület.

A kollektív államfői funkcióval felruházott testületben az eddigi kommunista vezetés a háromfejű ellenzékkel: a Szihanuk-frakcióval, a vörös khmerekkel és a harmadik erőként emlegetett Son Sann-féle khmer népi mozgalommal társult – ki tudja, meddig és milyen eredménnyel?

Az elmúlt héten elemi erővel tört elő a vajdaságiak békevágya, melyet a Tisza menti városokon és községeken futótűzként végigvonuló háborúellenes tüntetéssorozat jelez leghívebben.

A piszkos, hadüzenet nélküli szerb–horvát háború az ezeréves szerb–horvát történelmi viszony legabszurdabb fejezete. Ez a háború a jövőben annyira leszűkíti a két nép választási lehetőségeit a továbblépés stratégiáit illetően, és annyira fölfokozza a konfliktussal járó mentális megterhelést, hogy semmilyen háború utáni katarzis sem fogja tudni pótolni a veszteségeket – függetlenül attól, hogy ki lesz a „győztes” és ki lesz a „legyőzött”.