György Péter olyan alakja a magyar közéletnek, közbeszédnek (vagy hogy is nevezzem), aki, ahogy az már a sokat szereplő emberekkel lenni szokott, igen eltérő reakciókat vált ki olvasóiból, az áhítatos tisztelettől a szélsőséges irritáltságig – én magam az utóbbi időben inkább az irritáltak közé tartozom.
A kilencvenes évek második felére a magyarországi nonprofit szervezetek száma meghaladta a negyvenezret. Ezen belül az alapítványok száma gyorsabban, az egyesületeké lassabban növekedett: jelenlegi arányuk körülbelül kettő az egyhez az egyesületek javára. A PTK 1993-as módosítása nyomán létrejött új intézményi formákban (közalapítványként, köztestületként, közhasznú társaságként) egyelőre még csak néhány száz szervezet működik.
A szektor összes bevétele 1994-ben elérte a 144 milliárd Ft-ot, de ennek 70 százaléka a fővárosban koncentrálódott.
Fontos írás jelent meg a Beszélő márciusi számában arról a törvényről, amely az adófizetőkre bízza a döntést a személyi jövedelemadó egy százalékának felhasználásáról.[1] A törvény körül támadt indulatos hangzavar kellős közepén Mészáros Geyza és Sebestény István tárgyilagos hanggal, az előnyök és hátrányok érzelemmentes mérlegelésével próbálkozott.
A nemzetközi összehasonlító kutatás során kialakított definíció szerint a nonprofit szektort alkotó szervezetek a következők: hivatalosan bejegyzett, tehát önálló jogi személyiséggel bíró köz- és magánalapítványok, egyesületek, klubok, körök, szövetségek, köztestületek, gazdálkodói, munkavállalói és szakmai érdekképviseletek, közhasznú társaságok. Az egyházakat és a politikai pártokat ez a definíció nem tekinti a szektor részének.
Az agrárkérdések kapcsán hagyományosan két különböző, többnyire egymással szöges ellentétben lévő álláspontot lehet megkülönböztetni. Az egyik véleményt az amerikai agrárpolitikai irodalom agrárius fundamentalizmusnak, illetve farm romanticizmusnak, a másik nézetrendszert pedig demokratikus kapitalizmusnak hívja (lásd például Tweeten 1989). A nézetkülönbségek hátterében álló eltérő értékek azonban a valóságban nem válnak el mereven egymástól az egyes emberekben.
Egy közhellyel kezdeném: a „kulturális pluralizmus” ma a legtöbb országban vitathatatlan társadalmi tény. Ám minden társadalom és azon belül minden közösség más és más modellek szerint igyekszik kezelni ezt a jelenséget. Nem csupán a politikai stratégiákban mutatkoznak jelentős különbségek: a kulturális pluralizmus, mivel esetenként más és más forrásból ered, a mindennapi élet és gyakorlat szintjén is változatos magatartásokat szül. Bár a kifejezés sokféle kultúrára vonatkozhat, ebben az írásban a nemzeti-etnikai vagy faji azonosításokon alapuló kulturális differenciálódásra szorítkozom.
A Magyarországra jött kínaiak közös jellemzője, hogy kapcsolatba kerültek a Kína nagyvárosait, illetve tengerparti vidékeit a kilencvenes évek fordulóján jellemezni kezdő fogyasztói kultúrával, tehát otthon a lakosság tehetős részéhez tartoztak. Ebből a szűrésből adódik, hogy iskolai végzettségük a kínai átlagnál és a hagyományos kivándorlók átlagánál magasabb: nagy részük elvégezte a felső középiskolát, és viszonylag gyakran találkozni egyetemet, főiskolát járttal.
„Az agrárpolitikáról vitatkozva az emberek gyakran elfelejtik, hogy a farm és a probléma két külön szó” (Brian D. Wright)
A kiskőrösi gazdák tüntetése nyomán ismét a figyelem középpontjába került egy rövid időre a mezőgazdaság helyzete. A nyolcvanas évek közepe óta az állampolgárok többsége már hozzászokhatott, hogy a mezőgazdaságban mindig bajok vannak.
A magyarországi nonprofit szektor válaszúthoz érkezett. A civil szférában működő szervezetek egyre nagyobb része kíván rendezett körülmények között, rögzített játékszabályok alapján dolgozni, s megpróbál elhatárolódni azoktól a csoportoktól, amelyek a szabályozás bizonytalanságait kihasználva, visszaéléseikkel igen sokat ártottak és ártanak a nonprofit szektor jó hírének.
Kedveseim, keletet, nyugatot nem tudva ülünk itt,
Nem tudjuk, hogy merre bukik le a földre sugárzó
Nap, s hogy merről kél.
(Odüsszeia, X. 190.)
Ez a tanulmány nem óhajtja megindokolni, miért van szükség a NATO-bővítésre, és az esélyek latolgatásával sem foglalkozik.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
6 év 19 hét
8 év 44 hét
8 év 48 hét
8 év 48 hét
8 év 49 hét
8 év 50 hét
8 év 50 hét
9 év 2 nap
9 év 5 nap
9 év 1 hét