Teherán legpatinásabb szállodája, a Grand Hotel Esteghlal adott helyt a kilencedik „Iszlám gondolat” nemzetközi konferenciának. Mintegy 500, túlnyomóan az iszlám világ országaiból érkezett résztvevő tanácskozott sokszor erősen felfűtött hangulatban mindenekelőtt az „iszlám mozgalom” kilátásairól, a muszlimok egységéről és a „nemzetközi imperializmushoz” való viszonyáról.
Irán korábban tartózkodott attól, hogy diplomáciai elismerésben részesítse a hat köztársaságot, amikor azok függetlenné nyilvánították magukat, most viszont sorra nyitja meg követségeit a hat fővárosban, illetve konzulátusát az Örményországban lévő, túlnyomórészt azerik lakta Nahicsevánban. E téren Törökország sem marad el Irán mögött: 1992. január utolsó hetében Azerbajdzsánba akkreditált nagykövete szándékozott átadni megbízólevelét Ajaz Mutalibov elnöknek, de pechjére elesett és lábát törte, így gyógykezelésre haza kellett utaznia.
1941–42 telén Riga mellett 60 000 zsidót végeztek ki az SS-ek és lett kommandósok. Az idei megemlékezésen a lett miniszterelnök elismerte, hogy a lettek is bűnösök, de hozzátette, nem szabad elfelejtenünk: a kivégzettek magukat okolhatják halálukért, hiszen a megtorlás azért következett be, mert 1940-ben oly lelkesen fogadták a szovjet megszállókat.
Honnét ez a cinizmus? Honnét ez a hang, mely alól egyetlen kelet-európai ország sem kivétel?
Egyes hírforrások szerint az algériai rendkívüli állapot kiprovokálásában komoly szerepük volt az „afgánoknak”. Ez valószínűleg túlzás, az intézkedést nem „provokálták”, az inkább logikus, előre látható következménye az előző lépésnek a második választási forduló elhalasztásának, az átlátszó fátyollal leplezett katonai diktatúra bevezetésének. De hogy a rendkívüli állapotot már most meghirdették, az csakugyan nem egészen független ezektől a bizonyos, macskakörmök közé tett „afgánoktól”, azaz az afganisztáni polgárháború fanatikus algériai önkénteseitől.
Slobodan Milosevic Elnök Úrnak, Belgrád
Megrendüléssel értesültünk arról, hogy 1992. február 7-én letartóztatták Csorba Béla költőt és publicistát, a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségének elnökségi tagját, Hírmondó című lapjának szerkesztőjét. Csorba Béla egész munkásságával országa népeinek a barátságát szolgálta.
Ennek ellenére sincs semmi példamutató abban, ahogy Németország az ex-NDK reálszocialista múltjával küszködik – konstatálhatjuk némi kelet-közép-európai malíciával. Már a mikéntről és a hogyanról folytatott vita stílusa sem mindig különbözik jelentősen az analóg magyar vita stílusától: az érdes érvek Németországban is gyakran csapnak át ordas inszinuációkba.
Az igazságosság kedvéért utalnom kell arra, hogy a Vergangenheitsbewältigung össznémet jellege – mindennek van ára – nem csak előnyöket jelent.
Elnök Úr!
Tisztelt Ház!
(…) Csorba Béla, a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségének vezetőségi tagja mind munkásságával, mind közéleti tevékenységével ismertté vált a demokratikus gondolkodású magyar értelmiség körében, még a rendszerváltás előtt.
Arról kevésbé szívesen beszél, hogy miért nem teljes ez a győzelem, hogy miért dobott mentőövet a már fuldokló Szaddám Huszeinnek. Ha mégis, az mondanivalójának a veleje, hogy maguk az irakiak végezzenek a diktátorral. De amikor a kurdok északon, a síiták délen leszámolni próbáltak a zsarnokkal, Bush nem hallotta meg segélykérésüket, s az ENSZ demilitarizálási határozatait hanyagul átlépő Szaddámot ma már sokkal nehezebb volna belülről megdönteni.
Bármennyire valószínűnek is tűnik ma, hogy az első változat fog bekövetkezni, egy új gazdasági program megvalósításában a jobbközép-keresztény kormány választási lehetőségei erősen korlátozottak.
Az 1991-es parlamenti választásokkal Lengyelországban is lezárult a politikai rendszerváltás hosszan elnyúló folyamata. A finis oly mértékben átrendezte és szétzilálta a lengyel politikai palettát, hogy az új korszak kezdetét jelentő Olszewski-kabinet megalakulására csaknem két hónapot kellett várni.
A szejm
Kétségtelenül az október 27-i választások legszembetűnőbb eredménye lett, hogy a szejm szétaprózódott, ugyanakkor kiegyensúlyozottá vált. Az új szejmben 29, a parlament két házában pedig több mint 40 párt képviselői jutottak mandátumhoz.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
6 év 15 hét
8 év 40 hét
8 év 44 hét
8 év 44 hét
8 év 45 hét
8 év 46 hét
8 év 46 hét
8 év 48 hét
8 év 49 hét
8 év 49 hét