Egy átlagorosz átlagfizetése átlagosan tízszeresére nőtt: az egykori 250 rubel helyett maximum a havi háromezret éri el, miközben az árak száz–négyszázszorosára, sőt helyenként ezerszeresére nőttek. Mindennek tetejébe 10–15-ször többet kell fizetni az óvodáért, a benzinár hússzorosára, a lakbér ötszörösére, a villanyáram díja tízszeresére ugrott föl, a vodkáért tavalyi 7 rubel helyett 150–180 rubelt kellene kifizetni, gyerekruháért pedig, ha lehetne kapni, a tavalyinak százszorosát. Egy Zsiguli egy éve az állami szektorban kb.

1992. június 28-án este 8 óra tájban öt vagy hat cigány férfi behatolt a helyi rendőrkapitányság gyümölcsösébe, hogy cseresznyét lopjanak. Ezt két fegyveres őr felfedezte. Segítséget hívtak, és elkergették a cigányokat. Később egy ittas cigány férfi visszatért egy machetével; a levegőbe leadott figyelmeztető lövések hatására azonban elmenekült. Ekkor csődület támadt: mintegy 200 cigány férfi, nő és gyermek gyűlt össze. A tömeg szembefordult az üldöző rendőrökkel, és kővel dobálta meg őket.

„Bulgáriának két nagy baja van: a kommunizmus és az antikommunizmus.”
Szolomon Paszi volt parlamenti képviselő


A kormány hallani sem akar tárgyalásokról, a szakszervezeti központok bejárata elé dühös tömeget verbuváltak, telefonvonalaikat kikapcsolták, a rendőrség elkobozta az őrszemélyzet fegyvereit, Konsztantin Trencsev, a Podkrepa vezetője konspirációs lakásból vezényli az akciót.

Kedves Polgártársak!

Ma, a déli órákban Karel Schwarzenberg kancellár átadta a szövetségi parlamentnek a levelemet, melyben tudatom, hogy 1992 július 20-án 18 órakor lemondok a Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaság elnöki tisztéről. Erre a lépésre érett megfontolás után határoztam el magamat, miután megállapítottam, hogy azokat a kötelezettségeket, amelyekhez a Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársasághoz és alkotmányához való hűségesküm kötött, nem tudom már tovább teljesíteni olyan módon, amely összhangban lenne beállítottságommal, meggyőződésemmel és lelkiismeretemmel.

Ha nem számítjuk az 1938 és 1945 között a fasiszta Németország közreműködésével létrehozott Szlovák Államot, a cseh és a szlovák nemzet 1918 óta, az első Csehszlovák Köztársaság megalapítása óta él közös államban. Az 1968-ban elfogadott és máig érvényes csehszlovák alkotmány pedig kimondja, hogy Csehszlovákia (azaz Csehszlovák Szocialista Köztársaság, majd Csehszlovák Szövetségi Köztársaság) a szuverén cseh nemzet és a szuverén szlovák nemzet közös föderatív, azaz szövetségi állama.

A Mozgalom az Igazságosságért nevet viselő új szülemény pártokon felüli szervezetként a keletnémet érdekek védelmét hivatott szolgálni, s mint ilyen egyelőre nyomásgyakorló csoportként kíván működni, de alapítói nem zárják ki, hogy alkalmas időpontban párttá szerveződik, így bővítve a (kelet)német politikai kínálatot.

A mozgalom kiáltványát mintegy hatvan prominens keleti és nyugati személyiség írta alá, akik között az írók és más „szabadon lebegő” értelmiségiek határozottan túl vannak reprezentálva.

Az említett lélektani tényező összefügg egy előzménnyel: azzal a vélt vagy valós ténnyel, hogy a keletnémet ipart az indokoltnál, a gazdaságilag ésszerűnél jóval nagyobb mértékben számolták fel, s nem törődtek azzal, hogy a keletnémet munkavállalók fele az utcára kerül, ehelyett főleg a belső terjeszkedésre átállított nyugatnémet ipar érdekeit tartották szem előtt. Ez a folyamat, ami miatt egyesek a második világháború utáni Morgenthau-terv késői és részleges megvalósulására célozgattak, valószínűleg fontos szerepet kapott a Mozgalom az Igazságosságért nevezetű csoport életre hívásában.

„A földrajz a tények tudománya. A hajósok az egyedüliek, akik a súlyos hibákat kijavítják.”

A fenti mondat nemcsak azért kívánkozik a tudósítás elejére, mert a rendezvény egyik legszínvonalasabb – tegyük hozzá – legkönnyebben megrendezhető, bár ehhez képest mégsem elég jó kiállításán olvasható, hanem azért is, mert ez az egyetlen gondolat, amely a szabadság, világegység, technika szentháromságának eme kritikátlan önünnepéből, kaotikusan ötlettelen giccskavalkádjából kilóg. Andalúziába persze nagyon is érdemes eljönni, de nem a világkiállításért.

Átvette hivatalát Waldheimtől, és nyomban meglepetéseket okozott az új osztrák köztársasági elnök. Szombaton megnyitotta termeit a látogatók előtt, a gyerekeknek megengedte, hogy egy percre beüljenek az elnöki székbe, s szépeket mondott a virágcsokrot nyújtó öreg dámáknak. „Friss levegőt eresztett be a fülledt melegbe” – írta róla a Die Presse főszerkesztője, de nem a volt diplomatára valló gáláns vendéglátásra gondolt, hanem az interjúra, amit a lapjában közölt.

Noha Panicsot a kormányfői posztra Dobrica Csoszics, a „nemzet atyja”, Kis-Jugoszlávia író-elnöke javasolta, olyan hírek is terjengtek, hogy e káderpolitikai lépést a szerb vezető, Szlobodan Milosevics köre gondolta ki. Hamarosan kiderült azonban, hogy Milan Panics, egy jelentős kaliforniai gyógyszeripari cég tulajdonosa, Jugoszlávia egykori kerékpárosbajnoka, aki az ötvenes években menekült el az országból, sokkal szélesebb körű kapcsolatokkal rendelkezik.