A „Két Szerbia” kifejezést először a szerb szociáldemokrata mozgalom vezetője, Dimitrije Tucovics használta 1910 decemberében a 12 000 belgrádi munkás tüntetését kommentálva. Van egy burzsoá és egy proletár Szerbia – mondotta –, ami azonban az elmaradott paraszti országban, amilyen a századelő Szerbiája volt, igencsak túlzásnak számított. Akkoriban éppen csak felsejleni látszott e két társadalmi érdek: teljes mértékben soha nem is fejlődött ki, és politikai síkon megfelelő módon nem fogalmazódott meg.

Idővel aztán a „Két Szerbia” kifejezés különböző előjeleket kapott.

Idestova egy hónapja tart Belgrádban az ellenzéki, liberális beállítottságú értelmiségiek nagy visszhangot kiváltó vitafóruma a „másik Szerbiáról”. A fórumot a Belgrádi Kör néven ismertté vált, számos írót, filozófust, szociológust, művészt, újságírót felölelő értelmiségi csoport szervezi, az elhangzottakat pedig a belgrádi Borba című független napilap közli.

A kormánykoalíció és az oppozíció viszonya a szlovákiai parlament utolsó –még be nem fejezett – ülésszakán borult föl végképp. Hogy miként alakult ki ez az állapot? Ennek megértéséhez érdemes felvázolni a szlovákiai törvényhozás struktúráját, s visszatérni a kormánykoalíció megalakulásának kezdeteihez. 1990-ben négy mozgalom alakított Szlovákiában kormányt – a Nyilvánosság az Erőszak Ellen, a Kereszténydemokrata Mozgalom, a Független Magyar Kezdeményezés és a Demokrata Párt.

Egy brit barátom szerint a posztkommunista államok egyik legnagyobb problémája az, hogy vezetőik nem képesek egyértelműen és világosan eldönteni, mik is ők voltaképpen: független értelmiségiek vagy gyakorló politikusok.

Hétfőn Belgrádban a szövetségi parlament maradékának ülésén kikiáltották a Jugoszláv Szövetségi Köztársaságot, és elfogadták az „új” állam alkotmányát. A „minden szerbet egy államba” jelszó után igen sovány eredmény lenne a kéttagú föderáció, így aligha tételezhetjük föl, hogy Belgrád máris letett volna a nagyszerb álmokról. Ehhez még ma, az amerikai Jugoszlávia-politika megváltozása után sem eléggé erős a külső nyomás.

Sokkoló dolog történt a múlt héten, magyar idő szerint csütörtök hajnalban a kaliforniai Ventura megyében. Egy esküdtszék kétségbevonhatatlannak tűnő terhelő bizonyítékok ellenére felmentett négy fehér rendőrt, akik tizenhárom hónappal ezelőtt állati kegyetlenséggel összevertek, csaknem agyonvertek egy huszonöt éves fekete férfit. A sokkot az iszonyat követte. Az ítélet elleni tiltakozás órákon belül véres faji zavargásba torkollt, amely negyvennyolc órán keresztül tombolt Los Angeles több kerületében.

A fasiszta fenyegetőzés tájunkon nem új dolog, még ha Seselj csetnikvajda magyar- és horvátellenes kirohanásai agresszivitásukban minden eddiginél félelmetesebbnek tűntek is, főleg azáltal, hogy pár héttel korábban Milosevics elnök nyilvánosan megdicsérte a szélsőjobboldali vezért „elvszerű” politizálásáért.

A kormánykoalíció nagyobbik pártja, a szociáldemokraták jelöltje, aki március végéig az állami iparért és a közlekedésért felelős tárcát vezette, a szavazatok 40,7 százalékát kapta meg. Igaz ugyan, hogy a mintegy 4,7 millió szavazatból (a választásra jogosultak 83,81 százaléka voksolt, ami Ausztriában nem sok).

A dolgok összefüggnek: az orosz képviselők mégsem buktatták meg Jelcint; féken tartotta őket a 24 milliárd dolláros segélycsomag kilátása. A gazdaságilag elhibázott és a vártnál jóval költségesebb német egyesülés következtében a német jegybank a kamatláb emelésére kényszerült, s – lévén a márka kulcsvaluta – más jegybankoknak is követnie kellett a példát: a kamatemelést vagy legalábbis az előkészületben lévő kamatleszállítás elhalasztását. Az egyesülés születési hibáinak van még egy következménye: a német közvélemény elpártolása az ECU-tól, a készülő közös európai pénztől.

A betonfalak és a többszörös kordon mögött, amely a jilavai büntetőintézetct a behavazott földektől elválasztja, a látogatót gyanús rend fogadja. Persze amit majd itt tapasztal, látta már kint is, a román mindennapokban, sőt, ott sokkal nagyobb nyomornak is tanúja lehet. Monotónia és szegénység mindenütt… A foglyok gyakran régi, átszabott katonaruhát hordanak, amelyekre csak utólag varrtak föl néhány csíkot…

A Bukaresttől húsz kilométerre lévő jilavai intézet az 1989-es forradalom kitöréséig majdnem minden politikai fogoly első állomása volt.