Novemberben választásokat tartanak Bosznia-Hercegovinában. Az első szabad választást. Ugyane hónapban választ Macedónia is. Szerbiában decemberben rendezik meg a választást, de az nem minősíthető teljesen szabadnak. A jelenlegi vezetés nem bízza a véletlenre a dolgot, s – bár csak a szerb nacionalizmus pártjai előtt lesz igazán akadálytalan a pálya – már a választás előtt új, a saját szája íze szerint való alkotmányt fogadtatott el. Koszovóban és a Vajdaságban pedig semmiképp sem lesz reprezentatív a szavazás eredménye.

– Horvátországban és Szlovéniában már lezajlottak a választások. Mire lehet számítani Szerbiában?

– A legvalószínűbb egy Draskovic vezette jobboldali koalíció győzelme, mindjárt utánuk a szerb nacionalista kommunisták következhetnek, Miloseviccsel az élen. A szociáldemokraták nemigen jutnak be a parlamentbe a többségi elvű választási törvény miatt. A szerb ellenzék 11 pártja elutasítja ezt a törvényt, s ha nem változtatják meg, távol maradunk a választásoktól.

A kelet-európai változásokból okulva a nemzeti szuverenitást szinte valamennyi köztársaság szabad választások útján igyekszik kivívni és kellő mértékben legitimálni. Persze ez sem számít egyszerű feladatnak, annál is kevésbé, mert Belgrád kitartóan ügyködik azon, hogy a belső átalakulásokhoz szükséges demokratikus feltételek megteremtését akadályozza.

A gyorsítók

Walesa elnökválasztási kampányának kezdete jóval megelőzte azt a parlamenti döntést, amely jogi lehetőséget teremtett az előrehozott elnökválasztásra. Fő szövetségese ebben az az újdonsült centrumplatform volt, amely ez idő tájt nagyszabású akciót hirdetett „gyorsítás” fedőnéven, valójában azért, hogy mielőbb bekerüljön a politikai köztudatba. Önerőből ez aligha sikerülhetett volna nekik, hiszen szemben álltak mind a kormánnyal, mind a lengyel ellenzék kulcsembereit tömörítő csoportokkal. Volt azonban egy propagandabuldózerük: Walesa neve és tekintélye.

Most, hogy Ausztriában a lengyelekkel és románokkal szemben újra bevezették a vízumkényszert, szóba került, hogy szélesebb körben is korlátozzák a beutazást. A választási kampány során még olyan követelés is elhangzott, hogy a magyar állampolgárok számára is írják elő a 48 órán belüli bejelentkezési kötelezettséget.

A kelet-európai turistákkal szembeni új keletű indulatokat csak részben magyarázza az a tény, hogy a közeljövőben szovjet invázióra is számítani lehet: az osztrákok szemében nagyobb veszélyeket rejt az illegális munkavállalók számának növekedése.

Töprengő hangulat

Az egyesülési folyamatot lezáró történelmi aktus előtt összeolvadtak a nyugati és a keleti országrész azonos szemléletű pártjai, s kongresszusaik egyben a december 2-ára kiírt első össznémet választás nyitányául szolgáltak. Utoljára a CDU két ága egyesült; ünnepelve Kohlt, aki nyomban fölismerte a német menekülők kiengedéséről hozott magyar döntésből fakadó lehetőségeket, és a lényeges vonatkozások legtöbbjét illetően gyorsan, határozottan cselekedve, politikusból nagy formátumú államférfivá nőtt.

Az osztrák nagykoalíció két pártja, az Osztrák Szocialista Párt (SPÖ) és az Osztrák Néppárt (ÖVP) már-már példás, legalábbis stabil házasságban él az 1986-os választások óta. A két, nagyjából azonos erejű párt együttesen fölényes többségben van a parlamentben: a 183 tagú képviselőházban összesen 157 mandátummal rendelkeznek. Az ellenzék ugyanakkor ehhez képest rendkívül erőtlen, csupán az Osztrák Szabadságpárt (FPÖ) 18 és a Zöldek 8 képviselőjét tömöríti.

Erre kedvezőek a lehetőségek, mert a külföldi üzletemberek már torkig vannak vele, hogy szedett-vedett diákok lekaszabolása miatt korlátozniuk kell jelenlétüket ezen az óriási piacon.

A romániai ideiglenes tanács kisebbségbizottsága márciusban adott ki egy dokumentumot, ennek hatodik fejezete tartalmazza Románia 12 kisebbségének programjait, illetve szándéknyilatkozatait. Hivatalos adatok szerint Romániában több mint ötmillió kisebbségi él, ez eleve kizárja az eddig oly nagy előszeretettel hangoztatott román nemzetállam fogalmát. Nagyon könnyű, ám olcsó dolog lenne, ha egyértelműen csak áldozatként tekintenénk önmagunkra, akik a diktatúra elnyomásától csak nemesedtek, s ez alapján folytatnánk a ma oly divatos sérelmi politizálást.

Meggyilkolásának hírét a magyar lapok is közreadták, nem rajtuk múlott, hogy homályosan és pontatlanul: nincs két szovjet lap, amelyik egyformán tudósított volna az esetről. Egyvalamiben azonban megegyeznek: inkább hajlandók egy őrült végzetes tettének, netán az ördög művének nyilvánítani, csak politikai gyilkosságnak ne kelljen tekinteni az esetet. S ha mégis erre kerül a sor, akkor legfeljebb a „Pamjaty” s más hasonló fasisztoid szervezet tagjairól feltételezik a tett elkövetését.